Több nemzedékre elegendő feladatot halmozott fel Franciaország. Az unalomig ismételt súlyos biztonság- és geopolitikai kihívások mellett olyan területeken kellene új lendületet vennie a nyár elején felálló új kormányzatnak, mint a nagy visszaosztó rendszerek átalakítása, a jövedelmi különbségek enyhítése, a munkaerőpiac rugalmassá tétele, a visszafordíthatatlanul leszakadók, valamint a befelé forduló bevándorlóközösségek megszólítása és képzése. A sokat hangoztatott társadalmi igazságosság cölöpjeinek leverésével nyilván minden kormányzat próbálkozik, de ez rendre azzal végződik, hogy az intézkedések inkább kevesebb, mint több sikerrel járnak.
Francois Hollande nem kis részben annak köszönheti bukását, hogy nekiment a szent tehénnek, a munka törvénykönyvének, és végre XXI. századivá akarta alakítani, hogy a hatvanas évek óta alaposan átformálódott munkaerőpiacot legalább egy kicsit tükrözhesse a jogi háttér. Merthogy a szakszervezetek egykori erejéhez hűen a munkaszerződések még ma is túlzottan védik az alkalmazottakat, ezért a cégek félnek mind a kirúgástól, mind a felvételtől. A munkanélküli-segélyek túlságosan is nagyvonalúak, állandó velük a visszaélés. Sokan játszanak azzal, hogy egy év dolgozgatás után egy év munkanélküli-segélyre váltanak, így élvezve a jóléti társadalom jótéteményeit, és így élve vissza az egyre anakronisztikusabb szociális rendszerrel. Hazánkból Párizsba szakadt vendégmunkásokkal beszélgetve kiderült, ez a magatartás ráadásul semmiféle társadalmi megbélyegzést nem von maga után, tehát nem szabad naivnak és szerénynek lenni, fel kell venni a mindenféle jogcímen igényelhető segélyt. Tévedés, hogy ezzel csak a bevándorlók ügyeskednek: sok középosztálybeli francia is így éldegél.
Pedig olyan jól indult az évezred. 2006 után a munkanélküliek aránya örvendetes esésben volt, felülről közelítette a 8 százalékot. Ezért is szakadt rá rosszkor az országra a pénzügyi válság: 2008 óta nincs megállás, a munkanélküliség 10 százalék körül makacs módon berendezkedett, és sem a Sarkozy-, sem az Hollande-elnökség nem tudta fenntartható módon leszorítani. A 2200 eurós havi átlagfizetés – ami persze magyar összehasonlításban imponálóan magas – akkor válik igazán szerénnyé, ha a párizsi megélhetés irgalmatlanul magas árszintjét vesszük tekintetbe, ahol egy rosszabb kerületben is ezer eurót kell fizetni egy húsz négyzetméteres lyukért. Ahol persze elképzelhetetlen a kényelmes családi élet, mégis milliók kezdik közös életüket ilyen körülmények között. A havi 2200 egy másik összehasonlításban is nagyon beszédes. A szomszédos Svájcba hetente 320 ezer francia, német, olasz és osztrák ingázó indul munkába, túlnyomórészt a határ menti régiókból. Ennek több mint a felét franciák teszik ki, és csak minden ötödik közöttük a német. Van miért elindulni, hiszen Svájcban a bruttó átlagkereset havi 5700 euró. Persze az alpesi ország sok tekintetében nem megfelelő összehasonlítási alap, de a tőle egy féltekével arrébb elhelyezkedő Kanada is szépszámú francia vendégmunkást szívott fel az utóbbi években. A statisztikák szerint 2008 és 2012 között 78 ezer francia választotta ideiglenes vagy végleges új hazájának a kontinensnyi országot. Itt látszik, hogy a kivándorlókat közvetlenül a válság indította útjukra: 2003–2007 között csupán 42 ezren érkeztek az új hazába. Valóban, a fiataloknak nincs túl sok vesztenivalójuk, a 25 év alattiak közül minden negyedik munkát keres.
Ha az átlagkeresetet megfelezzük, az már a szegénységi küszöb: Franciaországban ötmillióan élnek alatta. Ha a küszöbértéket az átlagkereset hatvan százalékban határozzuk meg, az ez alatt élők száma 8,8 millió fő, a lakosság 14 százaléka. Az elszegényedés nem meglepő módon a gazdasági-pénzügyi világválság kirobbanása óta gyorsult fel, azóta durván egymillióval több francia tagozódott be ebbe a keresői rétegbe. Ebben az együttállásban szinte örvendetes, hogy 2012 óta a szegények száma stagnál a francia statisztikai hivatal, az Insee mérései szerint.
A döcögve növekvő gazdaság élénkítésének sürgető szükségességét persze elnyomják az elnökválasztási kampány harsány témái: a Francois Fillon és családtagjai körüli korrupciós botrány, Marine Le Pen bevándorlásellenes mantrája, Jean-Luc Mélenchon NATO-ellenes kirohanásai. Pedig a 66 milliós – és nem a bevándorlás, hanem a következetes családpolitika miatt növekvő lakosságú – Franciaországban látszólag minden adott lenne ahhoz, hogy Németországhoz hasonlóan dübörögjön a gazdasága. Mégis, míg az éves német GDP-növekedés 2015 óta 1,3 és 3,2 százalék között alakult, addig a franciák legfeljebb 1,4 százalékos növekedést tudtak felmutatni ugyanebben az időszakban. Elképzelhetetlen, hogy az elnökjelöltek ne lennének tisztában a házi feladattal, ám leásni a társadalom mélyebb rétegeibe politikai szempontból nem mindig kifizetődő.
