Ha az átlagkeresetet megfelezzük, az már a szegénységi küszöb: Franciaországban ötmillióan élnek alatta. Ha a küszöbértéket az átlagkereset hatvan százalékban határozzuk meg, az ez alatt élők száma 8,8 millió fő, a lakosság 14 százaléka. Az elszegényedés nem meglepő módon a gazdasági-pénzügyi világválság kirobbanása óta gyorsult fel, azóta durván egymillióval több francia tagozódott be ebbe a keresői rétegbe. Ebben az együttállásban szinte örvendetes, hogy 2012 óta a szegények száma stagnál a francia statisztikai hivatal, az Insee mérései szerint.
A döcögve növekvő gazdaság élénkítésének sürgető szükségességét persze elnyomják az elnökválasztási kampány harsány témái: a Francois Fillon és családtagjai körüli korrupciós botrány, Marine Le Pen bevándorlásellenes mantrája, Jean-Luc Mélenchon NATO-ellenes kirohanásai. Pedig a 66 milliós – és nem a bevándorlás, hanem a következetes családpolitika miatt növekvő lakosságú – Franciaországban látszólag minden adott lenne ahhoz, hogy Németországhoz hasonlóan dübörögjön a gazdasága. Mégis, míg az éves német GDP-növekedés 2015 óta 1,3 és 3,2 százalék között alakult, addig a franciák legfeljebb 1,4 százalékos növekedést tudtak felmutatni ugyanebben az időszakban. Elképzelhetetlen, hogy az elnökjelöltek ne lennének tisztában a házi feladattal, ám leásni a társadalom mélyebb rétegeibe politikai szempontból nem mindig kifizetődő.
