Egyre nagyobb a baj a Balkán-félszigeten. Legélesebb ellentétek a Montenegró–Koszovó–Macedónia-tengelyen tapasztalhatók, mindhárom országban súlyos politikai válság alakult ki a közelmúltban. Olvashattuk a híreket a tömegtüntetésekről, a kormányzásra képtelen politikai elitekről. Ami azonban minden balkáni országban közös: őrlődnek az Európai Unió és Oroszország között, miközben fel-felbukkan a kormányzatok közös kommunikációs panelje: az ellenzékieket nem más finanszírozza, mint Soros György.
Utóbbit nemcsak a sokszor balkáni közállapotokat idéző Magyarországon szokás patás ördögként beállítani. Legutóbb például az Albán Demokrata Párt vezetője, Lulzim Basha mesélte el a trumpista amerikai Breitbartnak, hogyan támadta őt Soros a szervezetei és támogatói révén azért, mert kedveli az amerikai elnököt. Az ellenzéki politikus a radikális baloldali miniszterelnököt, Edi Ramát pedig „Soros György első számú albániai és balkáni befektetéseként” írta le. A szomszédos Macedóniában nem az ellenzék, hanem a kormánypárt és az általa támogatott civil szervezetek nem szívelik a magyar származású amerikai üzletembert. Hasonlóan kommunikál már egy ideje Aleksandar Vucic szerb kormányfő is, aki szintén Sorost látja az ellenzéki formációk mögött. Romániában a nagyszabású korrupcióellenes tüntetések idején került elő a kormánypárt részéről a megdönthetetlen érv: Soros tüzelte fel a demonstrálókat, külföldről akarják befolyásolni a belpolitikai történéseket.
Ez szintén visszatérő elem a balkáni országok közbeszédében, nem is véletlenül. Macedóniában most az albánok miatt kongatják ugyan a vészharangot, ám nemcsak a balkáni államok játszmáznak, hanem két nagyobb fél, az Európai Unió és Oroszország küzdőtere is ez a vidék. Az elmúlt években magukra találó oroszok a pánszláv testvériség nevében kiterjesztették befolyásukat a térségben. Ennek konkrét jele például, hogy Oroszország vadászgépeket, páncélozott csapatszállítókat és harckocsikat ajándékoz Szerbiának. Vagy az, hogy az orosz titkosszolgálatok puccsot próbáltak előidézni Montenegróban, de ismert a Nikola Gruevszki eddigi macedón miniszterelnöknek az oroszokkal fenntartott jó viszonya is. A balkáni médiában a már nálunk is tapasztalt orosz dezinformációs kampányok is felbukkannak, így például az a hír is elterjedt, hogy a nyugati nagyhatalmak Albániának ígérték Macedónia felét.
Európa azonban csak lassan veszi észre, hogy miközben belső problémáira összpontosít, a Balkánt egyre inkább elveszíti. Theresa May brit miniszterelnök nemrég felszólította az uniót, hogy tegyen valamit az információs háborúban, ő például 2018-tól újraindítja a BBC szerb adását. Ám az EU inkább csak erőt fitogtat, konkrét lépést nem tesz. Macedóniába például elküldték a bővítési biztost, aki nekiállt győzködni az elnököt, adjon megbízást az eddig ellenzéki baloldal és a hozzájuk csapódó albánok koalíciójának. A Nyugat nem látja, hogy ez nem így működik, ilyen mértékben nem szólhat bele egy tagjelölt ország belügyeibe. Csak ideig-óráig lehet ígérgetni a balkáni országoknak az euroatlanti integrációt: a túl hosszúra nyúló várakozás elégedetlenséget és bizonytalanságot szül a térségben, így könnyebb dolguk lesz a helyi és nemzetközi felforgató elemeknek.
Éppen ezért örvendetes az amerikai szenátus döntése arról, hogy Montenegró NATO-tagállammá válhat. Ebből a szempontból Áder János köztársasági elnök tökéletesen fogalmazott március 21-én, amikor Gjorge Ivanov macedón államfőt fogadta Budapesten: „A hitegetés évei után ideje érdemi tárgyalásokat folytatni.” És ez nemcsak Macedóniára, hanem a többi, türelmetlen és frusztrált országra is igaz, mert a további ígérgetések borzalmas közállapotokat szülhetnek a Balkánon.
