Élet az EU-n kívül

Skócia függetlensége gazdaságilag soha nem volt igazán megalapozott.

Mostantól hivatalos: az Egyesült Királyság tárgyalásokat kezdeményez az EU-ból való kilépésről. A szigetország döntése azonban nem csak Európa egységét bonthatja meg. A brit EU-nagykövet szerdán személyesen adta át Donald Tusknak azt a levelet, amelyben az Egyesült Királyság érvénybe lépteti a lisszaboni szerződés 50. cikkelyét, és formálisan is jelzi kilépési szándékát a szövetségből. Egy évvel ezelőtt kevesen gondolták volna, hogy ide vezet a David Cameron által kiírt népszavazás: kormányzati és uniós szinten sem volt kidolgozott terv erre az esetre. Még az sem volt egyértelmű, hogy egyáltalán ki léptetheti életbe az 50. cikkelyt – ezért egy civil kereset nyomán végül a brit legfelsőbb bíróság mondta ki, hogy ehhez a parlament jóváhagyására is szükség van. Sokak szerint a kilépési folyamat megakasztását célzó lépés jogi szinten el is érte a célját, de a parlament végül megadta Theresa May miniszterelnöknek a felhatalmazást, aki kedden – alig néhány nappal a római szerződés 60. évfordulójára rendezett ünnepségek után – alá is írta a kilépésről szóló hivatalos értesítést.

De még mielőtt ezt megtette volna, ellátogatott Walesbe és Skóciába – Észak-Írország is tervbe volt véve, de az ottani belpolitikai válság miatt egyelőre kimaradt. Ezek a tartományok Tony Blair politikája nyomán komoly önállóságra tettek szert: saját parlamenttel, illetve nemzetgyűléssel rendelkeznek, amelyek a nemzeti hatáskörbe tartozó területek – mint például a külpolitika vagy a honvédelem – kivételével London beleszólása nélkül dönthetnek. És bár az uniós tagságról kiírt népszavazás esetében csak az országos eredmény volt ügydöntő, a tartományi szintű eredményeknek is van politikai jelentősége.

Hogy mekkora, azt jól illusztrálja Skócia példája: ott a többség (62 százalék) az uniós tagságot támogatta, és erre hivatkozva Nicola Sturgeon, a kormányzó Skót Nemzeti Párt (SNP) vezetője és egyben a tartomány miniszterelnöke kezdettől fogva bírálta a kilépési politikát. Amikor pedig egyértelművé vált, hogy Theresa May az egységes európai piacból és a vámunióból is ki akarja vezetni az országot, Sturgeon már újabb függetlenségi népszavazást emlegetett. Igaz, hogy a 2014-es referendum idején elődje, Alex Salmond még azt mondta, ez a népszavazás egy emberöltőre eldönti Skócia hovatartozását, Sturgeon szerint az, hogy Skóciát akarata ellenére „ki akarják rángatni” az unióból, indokolja az újabb népszavazást. A skót parlament – az SNP mellett a Zöldek támogatásával – meg is szavazta, hogy Sturgeon kezdjen tárgyalásokat Londonnal az újabb referendumról. Mindezt azok után, hogy Theresa May kijelentette: a brexittárgyalások lezárásáig nem lát lehetőséget az új népszavazásra. Elemzők szerint Sturgeon pontosan tudja, hogy Londontól most csak elutasításra számíthat, de azt reméli, hogy ez erősíteni fogja a nacionalista érzelmeket. A jelenlegi felmérések szerint ugyanis a skótok többsége nemhogy nem akar elszakadni az Egyesült Királyságtól, de még az erről szóló népszavazásra sem tart igényt.

A mindössze 5,3 millió lakosú Skócia függetlensége gazdaságilag soha nem volt igazán megalapozott, s az olajárak csökkenésével még bizonytalanabb lenne az önálló állam életképessége. Arról nem is beszélve, hogy miközben a függetlenedési vágy újbóli fellángolásának fő oka az EU-ból való kényszerű kilépés, az unió aligha várná tárt karokkal az új Skót Köztársaságot: azon túl, hogy egy sor gazdasági és pénzügyi feltételnek kellene megfelelniük, azzal is számolni kell, hogy a katalánok függetlenségi törekvéseitől rettegő spanyol kormány tíz körömmel harcolna egy újonnan függetlenné vált tartomány gyors felvétele ellen. Sturgeon és pártja azonban a (nacionalista) érzelmekre apellál, amiben kevés szerepe van a tények valóságának.

Azt azonban Edinburgh-ban sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy London hozzájárulása nélkül nem lehet ügydöntő függetlenségi népszavazás. Ezzel szemben Észak-Írország elszakadását – ahol 56 százalék támogatta az EU-tagságot – nem tudná ilyen egyszerűen megakadályozni a brit kormány. Az északír békefolyamatot megkoronázó 1998-as nagypénteki egyezmény kimondja: ha a tartományban és az Ír Köztársaságban egyidejűleg többségbe kerülnek az egységes Írország támogatói, akkor erről népszavazást kell kiírni, az eredményt pedig Londonnak tiszteletben kell tartania. Az írek nagyon nem szeretnék, ha a brexit következtében újra határellenőrzést vezetnének be az ír sziget két országa között, és mivel a legutóbbi nemzetgyűlési választások is a republikánusok erősödését jelzik az unionistákkal szemben, elképzelhető, hogy az EU-hoz tartozás vágya felülírja a hagyományos protestáns–katolikus szembenállást. Ráadásul Skóciával szemben Észak-Írország nem független állammá válna, hanem az Ír Köztársaság részeként – mint a német újraegyesítés idején az NDK – automatikusan az EU tagja maradhatna.