Elvisz a gender Isztambulba

Miért van szükség a társadalmi nemek tudományára? Válasz Puzsér Róbert írására.

Csakúgy, mint a hagyományos-hierarchikus nemi szerepek féltő dicsőítése, a liberalizmus és a politikai korrektség püfölése is garantált siker a mai Magyarországon. Mind a feminizmus, mind az emberi jogi szemlélet szintén könnyű préda – nem kevésbé a g betűs szó, ami valóságos mumus. Autentikus jelentése itthon egyiknek sem közismert, így hát kézenfekvő és hatásos az extrém külföldi túlkapásokat segítségül hívó, orwelli víziókat is belebegtető hangulatkeltés. Meg persze a csúsztatás – hiszen az alt-right előadó Milo karrierjét sem az ellene tüntető diákok törték derékba, hanem a saját meggondolatlan határátlépése.

A feminizmus nem egységes – irányzatai közül csak egy a liberális feminizmus. Léteznek baloldali vagy akár konzervatív feministák is, sőt akadnak olyan, magukat szintén feministának mondó emberek, akik már-már jobban gyűlölik a liberalizmust, mint a patriarchátust. Az egyik legelterjedtebb irányzat ma az interszekcionális feminizmus – tudom, bonyolult, de, ellentétben a „genderizmussal”, „gendermozgalommal” és „genderfasisztával”, legalább létező szakkifejezés. Ez az irányzat a nők hátrányos helyzetét más elnyomási formákkal metszetben szemléli: azt vizsgálja, hogyan hatnak egymásra az elnyomási formák, és ezt figyelembe véve a lehető legkomplexebb megoldásokra törekszik. Szó sincs tehát a nemi egyenlőtlenségekre való kizárólagos fókuszálásról, épp ellenkezőleg: a nemi szerepekkel kapcsolatos diskurzust kizárólag a feminizmus ellenlábasai igyekeznek holmi „nemek harcává” degradálni.

Az irányzatok közt nincs konszenzus abban, hogy a női vagy férfi mivoltot milyen mértékben határozza meg a szocializáció. Abban viszont minden feminista egyetért, hogy a nemiségnek van társadalmi összetevője is (ennyit arról, hogy hormonokkal magyaráznánk a világot). Ezt a kiindulási alapot áltudománynak beállítani és a fényevéssel egy szintre helyezni nem más, mint az antropológia, a történelem és a pszichológia vonatkozó eredményeinek figyelmen kívül hagyása, egyben a Harvardon, Oxfordban, a Sorbonne-on vagy akár a Bécsi Tudományegyetem teológia fakultásán folyó munka bírálata.

Az egyes nemekkel társított sztereotípiák és szerepelvárások összessége a társadalmi nem, azaz gender. Ennek különféle megnyilvánulási formáit vizsgálja a társadalmi nemek tudománya, azaz a gender studies. Ugyan mi ördögtől való van például a kánonból kiszorított nőírók munkásságának feltárásában? Miért ne járhatnánk utána, hogy a nyelvhasználatunk, vagy éppen a média és a populáris kultúra miként jeleníti meg és termeli újra a nemi sztereotípiákat? Hol a probléma abban, hogy egy történészt foglalkoztat, a nők hogyan éltek? Miért ne lenne tudományos szempontból releváns, hogy a különböző korokban miként vélekedtek a nők oktatásáról? Miért ne lehetne leleplezni a mainstream filozófia férfiközpontúságát és ebből eredő részrehajlásait? Pontosan mi a gond azzal, ha megnézzük, hogy egy-egy szociálpolitikai intézkedés vagy költségvetési döntés hogyan hat a férfiakra és a nőkre? Ezekhez hasonló kérdésekre keresi ugyanis a választ a gender studies – aminek szerteágazó témáival a fundamentalista-konzervatív eredetű (és szélsőjobbos érdekektől sem mindig mentes) lejárató ideológia helyett érdemes például a Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat vagy a teljes hazai bibliográfiát tartalmazó Nővértéka – Nőjogi és Gender Tudástár böngészése révén ismerkedni.

Ahogy nőnek és férfinak is sokféleképpen lehet lenni, a társadalmi nemek tudományát és a feminista aktivizmust is számtalan módon, belső vitáknak is teret adva lehet művelni. Nem létezik feminista biblia vagy bíróság, amely útmutatást ad a „helyes” feminizmusról. Már csak ezért is abszurdum a diktatúrákkal vont párhuzam – meg azért is, mert a feminizmus nevében soha nem öltek embert. Feministák viszont váltak már nézeteik miatt gyilkosság áldozataivá a francia előfutár Olympe de Gouges-tól a magyar antifasiszta Mellerné Miskolczy Eugénián át az afgán forradalmi nőszervezetet megalapító Meenáig. Inkább diktatórikus az a törekvés, hogy a nőmozgalom befejezésének időszerűségét egy férfi akarja meghatározni – minden ilyen, jogosultságtudattól túlfűtött próbálkozás csak újabb bizonyíték arra, hogy a feminizmusra még igenis szükség van.

A szüfrazsettek sem üres formaságnak akarták a szavazati jogot, hanem eszköznek. „A magyar nő egyenjogúsítása minden téren” – hangzott a 20. század eleji Feministák Egyesületének célkitűzése. A mai feminizmus a klasszikusnak nem eltorzítása, hanem következetes folytatása. A jogi egyenlőséggel ugyanis még messze nem valósult meg a teljes egyenjogúság, mert a szexizmus (az egyik nemet, általában a nőket alacsonyabb rendűnek tartó előítélet) átszövi a nők életének minden területét a munkahelytől a magánéletig. Ott van az állásinterjún, amikor egy nőt törvényellenesen arról faggatnak, hogy mikor tervez gyereket, ott van a programozó nő szakmai kompetenciájának megkérdőjelezésében, ott van a legtöbb családban jellemző munkamegosztásban, ott van az utcán a férfiak ciccegésében-beszólásaiban, és ott van a parlamentben, amikor a férfi képviselő odakiabál kolléganőjének, hogy vetkőzzön. Ott van a közbeszédbe bekapcsolódó nő szexuális életét firtató kommentekben, ott van a felfogásban, miszerint a nőnek kell összetartani a családot (és ezért tűrnie kell a megalázást), legszélsőségesebb formájában pedig ott van az ellenkezni merészelő nőre emelt kézben, és az elköltözni merészelő feleségbe szúrt késben.

Ezért beszél a szakirodalom, valamint az ENSZ, a WHO és az Európa Tanács nemi alapú (gender-based) erőszakról. Ez egy rendszerszintű probléma. Az, hogy ezt kimondjuk, nem bélyegzi meg azokat a férfiakat, akik nem bántalmaznak nőket. Az Isztambuli Egyezmény kihirdetésének köszönhető felfejlesztett intézményrendszer a bántalmazás férfi- és gyermekáldozatainak is segítséget fog nyújtani. Addig pedig nagyon várom, hogy a „genderőrülettől” a takarót fejükre húzók, az áldozatvédő civil nőszervezeteket ellehetetlenítők-kifigurázók és az Isztambuli Egyezmény ellen ágálók végre legalább egy bántalmazott férfin segítsenek. Eddig ugyanis – talán mert nem marad idejük a nőellenes agitáció mellett? – ez még nem történt meg.

Kedves Rita!

A kommunisták és a nemzetiszocialisták is számtalanszor elmagyarázták, hogy ők csak egy humánusabb világot akarnak berendezni, csak a történelmi igazságtalanságokat kívánják orvosolni. Aztán amikor többen megjegyezték, hogy ez az ideológia meszesgödrök felé rugdossa a világot, akkor ők hisztérikusan mutogattak Marx és Hitler műveire, melyekben épp olyan ártalmatlannak tűntek az olyan szakkifejezések, mint „proletárdiktatúra” vagy „übermensch”, akárcsak ma az általad említett „interszekcionális feminizmus”. Amint bárki bírálni merte őket, azonnal kiemelték, hogy számtalan irányzat van, ne általánosítsunk, várjuk meg a puding próbáját. Sajnos megvártuk.

Én nem vagyok ellensége semmilyen diskurzusnak vagy nemi szerepeket érintő vizsgálatnak. Látom azt a sok sérelmet és gyötrelmet, ami sokakat ebbe a politikai mozgalomba vezetett, és azt is látom, hogy sok jó szándékú, humánusan gondolkodó elvtársatok van. Látom ugyanakkor azt az agressziót és megfélemlítést is, amit nem ítéltek el, amit következetesen elkentek, amit szóra sem méltattok, mert nem illeszkedik a narratívátokba. Látom, hogy a fizikai erőszak kivételével a mozgalmatokban már minden eszköz polgárjogot nyert a másként gondolkodókkal szemben. Sőt, válaszodban azon értetlenkedsz, miért tettem szóvá a felgyújtott autókat meg a megfélemlített diákokat, hisz a veletek szimpatizálók erőszakos cselekményei nem értek célt – megakadályozták ugyan Milo Yiannopoulos előadását, de a karrierjét nem is azok törték derékba. Nem világos, Rita? Nekem az erőszak fáj. Ti azonban nem az erőszakkal foglalkoztok, hanem a férfierőszakkal. Nem az erőszakos emberekkel van bajotok, hanem azokkal, akik a nőket bántják. Ez nem tudomány, hanem egy politikai program, nem azért kutatjátok a férfi-nő dinamikát, mert érdekelnek a válaszok, hanem azért, hogy mindenki mást kirekesszetek az erről szóló diskurzusból, hogy a saját érdekeitek mentén hajlítsátok meg a valóságot. A legmacsóbb férfiaknál is szexistábbak vagytok: az egész világot a szexus tengelyére feszítitek fel.

Bármilyen mértékletesre fazoníroztad is a fenti írásodat, Rita, bármennyire tagadod is bármiféle militáns politikai program létezését, írásodnak van egy kritikus pontja, ahol az indulatod elragad és leleplez. Ezt írod a személyemre vonatkozóan: „Inkább diktatórikus az a törekvés, hogy a nőmozgalom befejezésének időszerűségét egy férfi akarja meghatározni.”

Már abban diktatórikus törekvést látsz, hogy szerintem – továbbá az európai nők kilencven százaléka szerint – a feminizmus teljesítette történelmi küldetését, és megteremtette a nemek közti egyenlőséget. Lehet, hogy nincs igazam, lehet, hogy ez a kilencvenszázaléknyi ostoba nő egytől egyig téved, és nektek van igazatok – de ettől még miért volna a véleményem diktatórikus törekvés? Nincs benned mérték, ahogy a totalitárius ideológiák híveiben soha nincs. És hát azért diktatórikus a véleményem, azért fenyegetem a nők szabadságát, mert ezt a véleményt férfiként fogalmazom meg. Ez diszkreditál engem ebből a vitából, ez tesz az ellenségeddé – hogy férfinak szült az anyám. Ezért nincs jogom a véleményemhez, ezért fenyegetlek diktatúrával. Te nem a polgártársat látod bennem, Rita, hanem a nemi ellenséget, ahogy a kommunisták sem a polgártársat, hanem az osztályellenséget látták a tőkésben, és ahogy a nemzetiszocialisták sem a polgártársat, hanem a faji ellenséget látták a zsidóban. Ez a totalitárius gondolkodás logikája – amint azt magad demonstráltad.

Puzsér Róbert