Energiaforradalom: ez a kérdés, válasszunk!

A reformkoriakhoz hasonló súlyú kérdés ma a zöldenergia-rendszerek forradalma.

A megújulóknak vitathatatlan pozitív társadalmi hatásai is vannak. Míg a centralizált energiatermelés és -elosztás (mondjuk egy atomerőműves rendszer esetében) csupán néhány cég kezében összpontosít szinte korlátlan erőfölényt, a megújulókkal az egyén és a helyi közösség is belép az energiapiacra. Németországban például több százezer kistermelőtől – napelemekből, szélkerekekből, biomassza-erőművekből, geotermális rendszerekből – érkezik az áram a hálózatba. A decentralizált megújuló energiarendszerek fejlesztésével nő egy ország függetlensége, emelkedik a vidéki települések lakosságmegtartó képessége, a lokális energiatermelési megoldások közösségformáló erővő válnak, és tevékenyebbek lesznek a helyi közösségek.

Mi ehhez képest Paks II.-vel évtizedekre egy olyan energiarendszert betonoznánk be hazánkban, amelyet fél évszázaddal ezelőtt gondoltak korszerűnek. A kizárólag centralizált feltételrendszerben működni képes, állami tulajdonban lévő atomerőművel nem az ország szabadságát növelnénk, hanem az átláthatatlan, a közérdeket nem feltétlenül szolgáló döntéshozatalt, a korrupciós kockázatokat, a polgárok „röghözkötöttségét” és alávetettségét konzerválnánk.

Nem tudjuk, hogy az atomerőmű mellett elköteleződő magyar kormányzatoknak volt-e, van-e az általuk választott energetikai modellhez kapcsolódó társadalmi víziójuk, hiszen arról sosem folytattak nyilvános vitát. De adódik a kérdés: ha ma élne Széchenyi, vajon az atomerőműben látná a polgárosodás zálogát? És a XXI. századi energiaforradalom küszöbén Kossuth milyen energiarendszer kiépítésével biztosítaná a nemzet szabadságát?

A szerző a Greenpeace klíma- és energiakampányosa