Soproni Tamás alelnök a HVG.hu-n írta meg, a többi között miben állhat a pozitív nemzetkép: az együvé tartozás felemelő érzésében, Puskás Ferencben és nemzeti sikereinkben. S tegyük hozzá, abban is, hogy nekünk Apollinaire kikericsei Radnóti nyelvén virítanak kéken és lilán, vagy abban, hogy ugyanúgy sírva nevetünk A tanú abszurd idézetein. De annyi minden másban is: a Fluimucil-reklám kisgyerekében, Király Linda elrontott Himnuszában, Arany és Petőfi barátságában, a boltban hallott magyar szóban. Közös élményeink nemzetünkhöz kötnek bennünket, és ebben aztán semmi szégyellnivaló nincsen.
Ha pedig az irónia mellett szöveget is tudunk értelmezni, beláthatjuk, hogy nem millió jobboldali szolidaritását vagy millió baloldali nemzetképét kérdőjelezték meg. Politikai táborokról beszéltek: hajléktalanokat bírságolni kívánó döntéshozókról, az erdélyi magyarok ellen kampányolókról. Bizony, a kritika nem jön rosszul, és nem a Momentum volt az sem, aki a roma felzárkóztatást pénzkicsatornázásra, vagy a kormányzást tétlenkedésre és osztogatásra használta fel.
Meg lehet mondani egy egyszázalékos pártnak is, hogy mit csinál rosszul, de azért lássunk tisztán: itt nem nekik van elszámolnivalójuk. A politikába beszálló fiatalok messiásként üdvözlése persze megmosolyogtató, de vajmi kevés következménye van az ország mindennapjaira nézvést. Annak, hogy a közmédia és a TV2 mit mond a kormányról és az ellenzékről, már annál inkább.
Pozitív nemzetkép kell, az iróniával sincs baj, és persze a Momentum sem vehet minden kritikát félvállról. De talán mi is vehetnénk kicsit komolyabban egymást.
