Március 15. utóélete történelmünkben

Hol eltörölni, hol kisajátítani akarta a hatalom a ’48-as forradalom emlékezetét.

1898-ban, az ötvenedik évfordulón tett javaslatot Kossuth Ferenc országgyűlési képviselő, Kossuth Lajos fia, hogy legyen nemzeti ünnep ez a nap. Mégis április 11-e lett a hivatalos ünnepnap. Az akkori parlamentnek az volt a véleménye, hogy a pesti fiatalok fellépésénél fontosabbak a magyar országgyűlés pozsonyi törvényalkotó erőfeszítései, amelyeket – a nádor közbenjárására – 1848. április 11-én szentesített V. Ferdinánd király.

A hivatalos döntés ellenére azonban az „istenadta nép” március 15-ét kívánta ünnepelni. Mindig akadt valaki, aki kiállt a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, és szívére tett kézzel elszavalta Petőfi Nemzeti dalát. 1919-ben a Tanácsköztársaság sajátította ki az ünnepet: Landler Jenő már új márciusról beszélt. A kommunista, illetve haladár politikus- és értelmiségi figurák őstípusaként arról álmodozott, hogy ez lesz az utolsó március, amelyet követően – kerül, amibe kerül – megvalósítják a ’48-as álmokat. Mármint a saját álmaikat. Kun Béláék és szocialista társutasaik tevékenysége hozzájárult a trianoni béke esztelen léptékéhez, amely után még nagyobb szükség lett 1848 megtartó emlékére.

1927-ben a Bethlen-kormány úgy ítélte meg, hogy utat kell engedni március 15-e patriotizmusának. Hivatalosan is gyökeret vert az ünnep, és kialakult egyfajta rituáléja is a Horthy-korszak második felében. Fontos esemény volt az 1942. március 15-i történelmi emlékbizottság gyűlése, amikor a Petőfi-szobornál munkások és polgárok tiltakoztak a háború ellen. Az 1944. évi – Kossuth halálának 50. évfordulóját megelőző – ünnep különös fénytörésbe került. Négy nap múlva az ország német, majd később szovjet megszállás alá került.

1946-ban az ünnepség új helyszínt kapott: a gyorsan felépített – majd lebontott – Kossuth-híd jóvoltából a Parlament előtti Kossuth tér lett a központ. Oda összpontosultak az ünnepségek, így a centenáriumi 1948-as is. Rákosiék viszont már 1951-ben törölték e napot a kommunista kalendáriumból, hiszen ott volt már nekik március 9-e, a főtitkár születésnapja, március 21-e, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napja, valamint április 4-e, a „felszabadulás” emléknapja. Négy ünnep sok volt egymás hegyén-hátán – kivették hát a kevésbé jelentőset.

Kádár megígérte ugyan, hogy március 15-e újra nemzeti ünnep lesz, de erre várni kellett tizenkét évet. 1969-ben érezte úgy a Politikai Bizottság, hogy ismét engedélyezheti e nap ünneplését a konszolidálódott helyzetnek köszönhetően, de ekkor még munkanap maradt. A gulyáskommunizmus első, kifejezetten rendszerellenes március 15-éje az 1971-es megmozdulás volt. Egy évvel később a Ferenciek terénél már gumibotot is használtak a rendőrök, és több száz fiatalt vettek őrizetbe. Később a hatalom sikerrel akadályozta meg a jelentősebb ellenzéki akciókat, amelyek a nyolcvanas évek elején kezdődtek újra. Március 15-e a szabadság és a nemzeti függetlenség mellett a Kádár-rendszerrel való szembenállás jelképévé is vált. 1987-ben már ellenzéki tüntetésnek elkönyvelt rendezvényt tartottak a fővárosban, ahol beszédeket is mondtak. 1988-ban tizenötezren vettek részt a március 15-i megemlékezéseken – a rendőrség akkor már nem oszlatta szét a tömeget.

A rendszerváltozás után ismét teljes fényében ragyogott nemzeti ünnepünk. Nem sokáig: 1991-ben Demszky Gábor főpolgármester köreiben kiötölték, hogy a főváros nem ünnepel közösen a kormánnyal. Az ő ünnepük ugyanis felvilágosult és liberális, nem holmi konzervatív vagy elavult nemzeti. Napjainkban is kormányzati, illetve ellenzéki ünneplést tartanak.

Ezért vélik sokan úgy a Duna partján, hogy istenigazából a külhoni magyarok tudják megünnepelni ezt a napot. Az ő érdek nélküli ragaszkodásuk e nap szentségéhez képes utat mutatni a politika sűrű erdejében.