Merre tart a francia baloldal?

Mint oldott kéve hullik szét a Francois Mitterrand által naggyá tett szocialista párt.

Az alacsony és mozgékony Benoit Hamon a franciaországi szocialista előválasztás győztese. Szimpatikus, mint Hollande elnök annak idején pártfőtitkár korában, amikor olyan kaviáros szocialista dúvadak között lavírozott, mint Dominique Strauss-Kahn, Laurent Fabius vagy Martine Aubry. A híres esszéista, Alain Duhamel írta róla 2012-ben: „Francois Hollande két látványos jellemzővel rendelkezik: nyomban szimpátiát ébreszt mindenkiben, ami ritka és értékes tulajdonság, míg párttársai és ellenfelei folyamatosan lebecsülik kiváló politikusi képességeit. Ez ellentmondás, hiszen a lebecsülés oka éppen a szimpátiavonzás. Olyan valaki, aki természetes, nyugodt, vidám, nyájas és nyitott – mintha nélkülözné a karizmát, az autoritást, a rátermettséget.” Hamon is éppen olyan normálisnak tűnik, mint távozó elődje – és épp ez a gond. A fiatalok kedvelik ezt a hajdani frondőrt, aki most alternatívát ígér.

„Frondőr” a gyűjtőneve azoknak a szocialista képviselőknek, akik az előző kormány gazdaság- és szociális politikája ellen fordultak, és sokszor ellene szavaztak. A Fronde egyébként a párizsi parlament és a francia főnemesség fegyveres felkelése volt XIV. Lajos abszolutista politikája ellen. A felkelők (frondeurs, magyarul „parittyások”) azt hirdették, hogy ők Mazarin főminiszternek a kiskorú királyra gyakorolt negatív befolyása ellen küzdenek.

A mai világban a normalitás nem elég egy ország vezetéséhez. Hollande politikáját katasztrófának tartja a franciák többsége, és ítéletük az 1971-ben Francois Mitterrand által összerakott pártot sem kíméli, amely széthullóban, mint az oldott kéve. Hamonnak kezdetben annyi esélye volt a győzelemre, mint Fillonnak a jobboldalon, azaz semmi. Amikor a nyár végén Saint-Denis-ben elindította a kampányát, kevesen gondolták, hogy beleszólhat a nagyok dolgába. Vetélytársa, Arnaud Montebourg esélyesebbnek tűnt nagyobb tapasztalatával, ügyvédi stólájával, sármos kiállásával. Hamon Sancho Panza volt mellette a pártellenzék szélmalom környéki piknikjén. A kampány során azonban kidomborodott Hamon tehetsége: a baloldal neoliberalizmus-ellenes irányzatát és a hajdani, klasszikus baloldal iránt nosztalgiázókat hatásosan képviselte beszédeiben, illetve állította maga mellé. Gyökeres változást hirdetett kellemetlen következmények nélkül.

Taktikai ügyessége azonban nem társul stratégiai víziókkal. Híveit még elkábította ideig-óráig a mindenkinek kötelezően járó minimálbér ígéretével, de a véleménydemokráciát meglovagoló szofizmusára esetleges győzelme után ráfizethet. Az Hollande mellett kitartó gyászhuszár-képviselők és a legyőzött miniszterelnök, Manuel Valls fogdmegjei sem sorolnak be mögé, csak ha sutba vágja győztes programpontjainak némelyikét. Udvariassági látogatása után az új miniszterelnök, Bernard Cazeneuve elegánsan kioktatta. A szélsőbalon mennydörgő Mélenchon is kivár, bámulva, mire is jó neki a feléje nyújtott Hamon-jobb, azaz bal. Ráadásul mintegy harminc Valls-párti képviselő egyáltalán nem hajlandó részt venni Hamon kampányában. A párt kétfelé szakadhat, mint a magyar szocialisták. A másik oldal egy része már be is állt az előválasztást kikerülő, mindenkinek fűt-fát ígérő volt kormánytag, Emmanuel Macron mögé.

Kiszámolták, hogy Hamon kötelező minimálbérrel kapcsolatos ötlete 350-400 milliárd euróval terhelné meg a kimerült francia államkasszát, amely közel jár az éves állami költségvetéshez. Vagyis megvalósíthatatlan. Az előválasztáson szavazókat – akiknek a száma jóval kétmillió alatt maradt, szemben a közel négy és fél millió novemberi jobboldalival – ez a hír nem érdekelte: mindenáron szabadulni akartak a jelenlegi elnök emlékétől is.

A hagyományos nyugati pártok hanyatlanak a neoliberális gazdaságpolitika és a washingtoni konszenzus kényszere alatt – a legjobban épp a francia szocialisták. A neoliberális fordulatot a leköszönő elnök a hagyománykövető – keresztény, családpárti, a nemek különbségét szem előtt tartó – franciákra erőltetett erkölcsi kódexekkel kompenzálta. A párt kapcsolata megromlott a baloldali értelmiségiekkel is. Jacques Julliard, Alain Finkielkraut, Michel Onfray nekik címzett vitriolos írásait nem is teszik ki az ablakba.

Nyugaton a helyzet nem változatlan: a képviseleti demokrácia – mint John Lukacs írta – véleménydemokráciává változott. Régebben a pártok ideológiákat, állampolgári és csoportérdekeket csatornáztak be és jelenítettek meg. Napjainkban választási gépezetekké süllyedtek. Ott nyüzsögnek körülöttük az önjelölt szakértők, a gyanús lobbisták, az emberi reménnyel házaló aktivisták és a saját érdekeiket követő befektetők. Ez az oligarchikus koktél nem ízlik a „népnek”, amely – a hatvannyolcas kerítésszaggatók több évtizedes kurjongatása és a müezzinek éneke miatt – képtelen megmondani, hogy mit inna helyette. Mert tiszta víz, az már nincs.

Sok francia hallatlanul gazdag – mondta öreg compiègne-i barátom, André Laporte –, de Franciaország nagyon szegény. Politikailag korrekt módon máris elnézést kérek tőle, hiszen Nyugaton nincs is öreg, csak harmadik korát morzsolgató ember.