A hatvanas évek végétől egészen a nyolcvanas évek derekáig sok bírálat érte Tomas Tranströmert. Reakciós, nem érzi a kor szellemét, nem elég konkrét, nincs benne politikai elkötelezettség, társadalmi és közéleti kérdésekben nem foglal állást, ráadásul jelen van nála az a gyanús individualista elem, amely mintha valamiféle vallásos érzülettel is összefüggésben lenne.
Nem érdemes ezekre a kritikákra szót vesztegetni, de jegyezzük meg, hogy Tranströmer más tevékenységeit megelőzően hét éven át főállásban fiatalkorúak börtönében dolgozott mint pszichológus és nevelő. 2011-ben pedig irodalmi Nobel-díjat kapott.
Tranströmer fordítóként is jelentős. Kortárs költőkkel tartott kapcsolatot, baráti szálak fűzték többek közt Robert Blyhoz, Ted Hugheshoz (aki Pilinszkyt angolra fordította) és Pilinszky Jánoshoz. A Nobel-díjas költő összesen tizenöt Pilinszky-verset fordított svédre. Ezek a fordítások hajszálpontos parafrázisok úgy, hogy Pilinszky verseiből semmit nem vesznek el, és semmit nem tesznek hozzá. A svéd fordítások úgy tökéletesek, ahogy a versek magyarul. Mintha a két költő világa egymástól elválaszthatatlan lenne. Tranströmer így ír ezekről a versekről, s kettejük mágikusan közös világáról: „Ezek a versek olyan közel állnak hozzám, hogy úgy érzem, mintha az enyémek volnának. Teljesen mindegy, hogy kettőnk közül eredetileg ki írta őket.”
Mivel a költő magyarul nem tudott, fordítói munkájában fontos szerepet játszott Thinsz Géza, aki Stockholmban élt, s szintén Tranströmer közeli barátja volt. Egy másik „páros”, aki 1987-ben Kráter címmel válogatást jelentetett meg Pilinszky verseiből a Bonniers kiadó gondozásában, Harrer Gábor és Karl Vennberg költők voltak. Ezek a műfordítások erényeik elismerése mellett ugyanakkor arra ösztönöztek két másik költőt, Elise Ingvarssont és e sorok íróját, hogy együtt kezdjenek bolyongani Pilinszky „egyenes labirintusában”. Az volt a célunk, hogy ha onnan kitalálunk, olyan fordítások szülessenek, melyekben Pilinszky svédül ugyanaz, aki magyarul.
Pilinszky a magyar líra egyik legnagyobbika, olyan, akinek költészetében mindig lesz felfedeznivaló. Akit újra és újra fel kell fedezni. A fordító felelőssége nagy, hiszen nem mindegy, hogy közvetítésével hogyan értelmez egy adott verset az olvasó, felkelti-e érdeklődését egy idegen nyelvű költő.
Az eddigi svéd fordításoknak és Hughes angol nyelvű tolmácsolásának köszönhetően a svédeket is megérintette Pilinszky költészete. „Versei kortárs költészeti alkotások, mert arra a korszakra, melyben születtek, olyan érzékenyen reagáltak, hogy akkor talán nem is voltak egészen megemészthetők.” Így vallott róla Elise Ingvarsson, akit évekkel ezelőtt egy egzisztenciális válságon segítettek át a magyar költő versei.
Ingvarsson szerint Pilinszky gyanakodva szemlélte a hagyományos szépséget és formát, ott és akkor, amikor versei megszülettek, vagyis az 1940 és az 1970-es évek vége közötti időszakban. A második világháború szenvedései, a fasizmus és a kommunizmus borzalmai szöges ellentétben álltak azzal, amit hagyományosan szépségnek nevezünk. Nemcsak a hagyományos értékekbe vetett hit, hanem vele együtt az átélt szörnyűségeket leírni képes nyelv is összeomlott. Így született meg az a maximálisan sűrített líra, mely „kétségbeesetten igyekszik kitörni önmagából”. Elképesztő szintaxis, egymást űző, ideges, halmozott jelentésű képek, mintha találomra vágták volna össze őket, ugyanakkor minden ijesztő pontossággal a helyén. Pilinszky „katolikus hite nem állt ellentétben azzal az érzéssel, hogy az általa versbe sűrített világot elhagyta az Isten”, írja Ingvarsson. Ebben a lírában hit és kételkedés kéz a kézben járnak.
Pilinszky soha nem csatlakozott egyetlen divatos irodalmi irányzathoz sem, nem volt benne politikai elkötelezettség, nem vált a hatalom ideológiáját közvetítő szócsővé, ellenállásra sem buzdított, nem tűnt fel a közéletben, és az emberi lét minden bugyrát végigjárva nem tudta megkerülni Istent – akárcsak Tranströmer. Látszólag passzív volt, éppen mint Tranströmer. Ez a fajta magatartás sokak szemében szálka volt és ma is az Magyarországon – és Svédországban is. Talán mindenütt a világon az. Mert a fekete-fehér világszemléletek szerint szinte kötelező, de legalábbis ajánlatos ezen vagy azon az oldalon letenni a garast.
Kevés olyan költő van, aki nem a fekete-fehér látásmód mércéjével méri meg az emberi létet. Értjük, hogy mit akarnak ezek a költők mondani? Vajon ma megemészthető-e Pilinszky, aki nemcsak saját korát előzte meg, hanem átküzdötte magát a saját árnyékán is? Térben és időben mindig ugyanaz marad, igazodhatunk hozzá ma is, akár a sarkcsillaghoz.
Ezért lesz Pilinszky mindig aktuális Magyarországon, Svédországban és szerte a világon.
