Pilinszky a magyar líra egyik legnagyobbika, olyan, akinek költészetében mindig lesz felfedeznivaló. Akit újra és újra fel kell fedezni. A fordító felelőssége nagy, hiszen nem mindegy, hogy közvetítésével hogyan értelmez egy adott verset az olvasó, felkelti-e érdeklődését egy idegen nyelvű költő.
Az eddigi svéd fordításoknak és Hughes angol nyelvű tolmácsolásának köszönhetően a svédeket is megérintette Pilinszky költészete. „Versei kortárs költészeti alkotások, mert arra a korszakra, melyben születtek, olyan érzékenyen reagáltak, hogy akkor talán nem is voltak egészen megemészthetők.” Így vallott róla Elise Ingvarsson, akit évekkel ezelőtt egy egzisztenciális válságon segítettek át a magyar költő versei.
Ingvarsson szerint Pilinszky gyanakodva szemlélte a hagyományos szépséget és formát, ott és akkor, amikor versei megszülettek, vagyis az 1940 és az 1970-es évek vége közötti időszakban. A második világháború szenvedései, a fasizmus és a kommunizmus borzalmai szöges ellentétben álltak azzal, amit hagyományosan szépségnek nevezünk. Nemcsak a hagyományos értékekbe vetett hit, hanem vele együtt az átélt szörnyűségeket leírni képes nyelv is összeomlott. Így született meg az a maximálisan sűrített líra, mely „kétségbeesetten igyekszik kitörni önmagából”. Elképesztő szintaxis, egymást űző, ideges, halmozott jelentésű képek, mintha találomra vágták volna össze őket, ugyanakkor minden ijesztő pontossággal a helyén. Pilinszky „katolikus hite nem állt ellentétben azzal az érzéssel, hogy az általa versbe sűrített világot elhagyta az Isten”, írja Ingvarsson. Ebben a lírában hit és kételkedés kéz a kézben járnak.
Pilinszky soha nem csatlakozott egyetlen divatos irodalmi irányzathoz sem, nem volt benne politikai elkötelezettség, nem vált a hatalom ideológiáját közvetítő szócsővé, ellenállásra sem buzdított, nem tűnt fel a közéletben, és az emberi lét minden bugyrát végigjárva nem tudta megkerülni Istent – akárcsak Tranströmer. Látszólag passzív volt, éppen mint Tranströmer. Ez a fajta magatartás sokak szemében szálka volt és ma is az Magyarországon – és Svédországban is. Talán mindenütt a világon az. Mert a fekete-fehér világszemléletek szerint szinte kötelező, de legalábbis ajánlatos ezen vagy azon az oldalon letenni a garast.
