Néplélek és nemzettudat

Végre túl kell jutnunk a bal- és jobboldal meddő, XX. századi küzdelmén.

A középkorban a Szent Korona-eszme adta a nemzet és a nép egységének közjogi keretét. Ez volt képes rendi, vallási és etnikai különbözőségeket egyben tartani. A XIX. század sikere pedig abból fakadt, hogy a politikai nemzet fogalma, amely mögé – még ha más árnyalatokkal is – a korszak minden nagyja felsorakozott, egyesítette a néplelket a nemzettudattal. A politikai nemzet tagja volt az ország minden állampolgára, rendi, vagyoni, társadalmi, vallási vagy etnikai különbségeik ellenére. Erre az identitásra épült a reformkor, a forradalom, a szabadságharc, a passzív ellenállás, a kiegyezés és a dualizmus, és lényegében ezért volt képes egyben tartani az amúgy természetes módon sokféle magyar társadalmat. A kelet-közép-európai nacionalizmusok erősödése, majd az első világháború szétrobbantotta a történelmi Magyarországot, ezzel annak többé-kevésbé szervesen fejlődő identitástudatát is.

A Horthy-korszak nehéz dilemmával nézett szembe. A politikai nemzet fogalma már nem volt működőképes, hiszen az etnikai magyarság jelentős része más államok polgárává lett, a Kárpát-medence nemzetiségei pedig a nemzeti ébredésük és a saját anyaállamuk útjára lépve hallani sem akartak sem a Szent Korona fennhatóságáról, sem a politikai nemzetről. Ebben a szorult helyzetben a két világháború közötti elit azt a célt tűzte ki, hogy legalább az etnikai egységet helyreállítja, vagyis a magyarlakta területek visszaszerzésével létrehoz egy modern magyar nemzetállamot. Ehhez a bécsi döntések révén igen közel is jutott, de aztán a történelem másképp alakult. A cikk témája tekintetében itt most nem a revíziós gondolat értékelése a fontos, hanem az, hogy a Horthy-rendszer nem volt képes a néplélek és a nemzettudat fent említett harmóniáját megteremteni. Ez volt talán a korszak legsúlyosabb társadalompolitikai hibája. Nem véletlen például, hogy az internacionalista baloldalisággal nem vádolható népi írók általában a rendszer ellenzékét képezték. Talán pont ők, a népiek és bizonyos értelemben a kisgazdák jártak gondolkodásban a legközelebb a néplélek és a nemzettudat egységesítéséhez. A politikai és kulturális elit viszont egy úri-nemesi nemzettudatot támogatott, amelybe a magyar társadalom széles tömegei – mondjuk ki: a magyar nép – nem érezte magát beletartozónak. Ez a hibás identitáspolitika a II. világháború után a világtörténelem új és gátlástalan haszonélvezői, a kommunisták karjaiba lökte a magyar népet.

A kommunizmus – kihasználva a magyar néplélek megtört helyzetét – az ellenkező irányból támadott. A magyar identitás egyedüli alapjának a népi identitást tette meg, és minden nemzeti hovatartozást, önképet erőszakkal üldözött. Egyúttal ezt a csonka identitást még igyekezett egy internacionalista közösségtudatba belefolyatni, szerencsére sikertelenül. A nemzethez tartozás tekintetében viszont súlyos sebeket okozott, a nemzettudatot kompromittálta, lényegében azonosította a nácizmussal és a fasizmussal. A XX. század két nagy korszakát ezért úgy foglalhatjuk össze, hogy előbb a Horthy-rendszer elzárta a néplelket a nemzettudattól, aztán a Kádár-rendszer kizárta a nemzettudatot a néplélekből.

A rendszerváltozás óta eltelt 27 évben a népi és a nemzeti identitás tekintetében nem sikerült harmonikus, integratív és teremtő egységet létrehozni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a XX. századi minták üres folytatását és azok destruktív rivalizálását láthattuk. Félő, hogy a rendszerváltó elit (?) még a probléma értelmezéséig sem jutott el. A jobboldal lényegében a két világháború közötti nemzettudattal, a baloldal pedig a kádárista néplélekkel kísérletezgetett, sokszor azzal is torz módon. Kormányzásuk alatt a szocialisták, kommunista elődpártjukhoz hasonlóan, minden nemzeti viszonyulást üldöztek és megbélyegeztek. Az Orbán-kormány pedig a korrupció nyers és leplezetlen vállalásával egy új úri elit létrehozására vállalkozott, annyi tragikus különbséggel a két világháború közötti nemességhez képest, hogy utóbbiak komoly politikai és kulturális teljesítményt tudtak felmutatni. Klebelsberg Kunó és Andy Vajna között nem csupán korszakbeli a különbség. Mindenesetre kijelenthető, hogy a baloldal – történelmi elődeihez hasonlóan – kizárta a nemzettudatot a néplélekből, míg a jobboldal nemzeti büszkesége történelmi elődeihez hasonlóan nem párosult a néplélek iránti érzékenységgel.

A fentiekből, azt hiszem, nem csupán egy diagnózis, hanem a terápia is kiolvasható. Ha sikeres XXI. századot szeretnénk magunknak, akkor a modern magyar identitásban össze kell fonódnia a néphez és a nemzethez tartozásnak. Tanulni kell a XIX. század sikereiből éppúgy, mint a XX. század kudarcaiból. Amikor a Jobbik mint nemzeti erő azt a jelmondatot választja magának, hogy „a nép pártján”, akkor lényegében ezt üzeni. Azt, hogy a néplélek és a nemzettudat nem egymást kizáró, hanem egymással társítható, sőt társítandó identitásaink. Azt, hogy túl kell jutnunk a bal- és jobboldal meddő XX. századi küzdelmén; hogy hidakra van szükség egymás felé; hogy a jelen és a jövő kihívásait csak együtt tudjuk legyőzni; és hogy közösen kell ezt a hazát építenünk. Azt üzeni, hogy a nép a nemzet, és a nemzet a nép.

A szerző a Jobbik elnöke.