Közösségi identitásunk meghatározására talán a két legtöbbet használt szó a „nép” és a „nemzet”. A két fogalomra szinte annyi definíció létezik, ahány gondolkodó, így ha a magyar nép és a magyar nemzet jelentését szeretnénk meghatározni, pláne úgy, hogy azzal a többség is azonosulni tudjon, akkor a lehetetlenre vállalkozunk. Mégis megkísérlem, mert hiszem, hogy a két fogalom sok mindent megmagyaráz a magyar történelem elmúlt évszázadaiból.
A középkorban a magyarság identitása alapvetően két forrásból táplálkozott. Egyik egy rendi tudat, a natio Hungarica, amely a magyar nemességet, a korabeli nemzetet jelentette, de ez egyáltalán nem etnikai vagy nyelvi-kulturális kategória volt. A natio Hungarica társadalmi értelemben lefelé zárta kapukat, vagyis a magyar jobbágyság nem képezte részét, ellenben a nemesség tekintetében nyitott és egyenlősítő volt, vagyis tagjának tudta magát a királyság minden nemese, vagyoni vagy etnikai származásától függetlenül. A magyar identitás másik középkori forrása, a gens Hungarorum bizonyos értelemben az előző ellenkezője volt. Teljes nyitottsággal bírt a társadalmi vertikumot tekintve, vagyis minden magyarul beszélőt vagy a magyar eredetet, etnikumot vállaló embert egy közösségbe gyűjtött, a magyar jobbágyot éppúgy, mint a magyar nemest. Etnikai értelemben viszont zárt volt.
Talán a tudományos precizitás próbáját nem állja ki állításom, talán túlságosan is leegyszerűsít egy komplex és hosszú folyamatot, most mégis azt állítom, hogy az első identitásformából, a natio Hungaricából fejlődött ki a magyar nemzettudat, míg a másodikból, a gens Hungarorumból a magyar néplélek. A nemzettudat tehát egy arisztokratikus minőséggel bíró identitásból fakad, míg a néplélek egy normatív, veleszületett hovatartozásból. Akár azt is mondhatjuk, hogy a nemzet részének lenni előjog vagy érdem, míg a nép részének lenni adottság. Vagy másképpen, a nemzethez tartozás tudatos azonosulás, a néphez tartozás pedig örökölt identitás. Nem véletlen ezért, hogy nemzettudatról és néplélekről beszélünk, de egyáltalán nem használjuk sem a nemzetlélek, sem a néptudat kifejezéseket. Ha félretesszük ezen elméleti keret nyilván meglévő hiányosságait, és inkább a benne rejlő magyarázóerőre koncentrálunk, nagyon érdekes következtetésekre juthatunk. Meggyőződésem ugyanis, hogy az elmúlt évszázadok társadalom- és politikatörténete e két fogalom, a néplélek és nemzettudat közötti kölcsönhatások és ellentmondások története egyben. A magyarság sikeres időszakaiban a két fogalom harmonikus és integratív egymásba fonódását, a magyarság sikertelen időszakaiban a két fogalom diszharmonikus és destruktív szembeállítódását tapasztalhatjuk.
A középkorban a Szent Korona-eszme adta a nemzet és a nép egységének közjogi keretét. Ez volt képes rendi, vallási és etnikai különbözőségeket egyben tartani. A XIX. század sikere pedig abból fakadt, hogy a politikai nemzet fogalma, amely mögé – még ha más árnyalatokkal is – a korszak minden nagyja felsorakozott, egyesítette a néplelket a nemzettudattal. A politikai nemzet tagja volt az ország minden állampolgára, rendi, vagyoni, társadalmi, vallási vagy etnikai különbségeik ellenére. Erre az identitásra épült a reformkor, a forradalom, a szabadságharc, a passzív ellenállás, a kiegyezés és a dualizmus, és lényegében ezért volt képes egyben tartani az amúgy természetes módon sokféle magyar társadalmat. A kelet-közép-európai nacionalizmusok erősödése, majd az első világháború szétrobbantotta a történelmi Magyarországot, ezzel annak többé-kevésbé szervesen fejlődő identitástudatát is.
A Horthy-korszak nehéz dilemmával nézett szembe. A politikai nemzet fogalma már nem volt működőképes, hiszen az etnikai magyarság jelentős része más államok polgárává lett, a Kárpát-medence nemzetiségei pedig a nemzeti ébredésük és a saját anyaállamuk útjára lépve hallani sem akartak sem a Szent Korona fennhatóságáról, sem a politikai nemzetről. Ebben a szorult helyzetben a két világháború közötti elit azt a célt tűzte ki, hogy legalább az etnikai egységet helyreállítja, vagyis a magyarlakta területek visszaszerzésével létrehoz egy modern magyar nemzetállamot. Ehhez a bécsi döntések révén igen közel is jutott, de aztán a történelem másképp alakult. A cikk témája tekintetében itt most nem a revíziós gondolat értékelése a fontos, hanem az, hogy a Horthy-rendszer nem volt képes a néplélek és a nemzettudat fent említett harmóniáját megteremteni. Ez volt talán a korszak legsúlyosabb társadalompolitikai hibája. Nem véletlen például, hogy az internacionalista baloldalisággal nem vádolható népi írók általában a rendszer ellenzékét képezték. Talán pont ők, a népiek és bizonyos értelemben a kisgazdák jártak gondolkodásban a legközelebb a néplélek és a nemzettudat egységesítéséhez. A politikai és kulturális elit viszont egy úri-nemesi nemzettudatot támogatott, amelybe a magyar társadalom széles tömegei – mondjuk ki: a magyar nép – nem érezte magát beletartozónak. Ez a hibás identitáspolitika a II. világháború után a világtörténelem új és gátlástalan haszonélvezői, a kommunisták karjaiba lökte a magyar népet.
A kommunizmus – kihasználva a magyar néplélek megtört helyzetét – az ellenkező irányból támadott. A magyar identitás egyedüli alapjának a népi identitást tette meg, és minden nemzeti hovatartozást, önképet erőszakkal üldözött. Egyúttal ezt a csonka identitást még igyekezett egy internacionalista közösségtudatba belefolyatni, szerencsére sikertelenül. A nemzethez tartozás tekintetében viszont súlyos sebeket okozott, a nemzettudatot kompromittálta, lényegében azonosította a nácizmussal és a fasizmussal. A XX. század két nagy korszakát ezért úgy foglalhatjuk össze, hogy előbb a Horthy-rendszer elzárta a néplelket a nemzettudattól, aztán a Kádár-rendszer kizárta a nemzettudatot a néplélekből.
A rendszerváltozás óta eltelt 27 évben a népi és a nemzeti identitás tekintetében nem sikerült harmonikus, integratív és teremtő egységet létrehozni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a XX. századi minták üres folytatását és azok destruktív rivalizálását láthattuk. Félő, hogy a rendszerváltó elit (?) még a probléma értelmezéséig sem jutott el. A jobboldal lényegében a két világháború közötti nemzettudattal, a baloldal pedig a kádárista néplélekkel kísérletezgetett, sokszor azzal is torz módon. Kormányzásuk alatt a szocialisták, kommunista elődpártjukhoz hasonlóan, minden nemzeti viszonyulást üldöztek és megbélyegeztek. Az Orbán-kormány pedig a korrupció nyers és leplezetlen vállalásával egy új úri elit létrehozására vállalkozott, annyi tragikus különbséggel a két világháború közötti nemességhez képest, hogy utóbbiak komoly politikai és kulturális teljesítményt tudtak felmutatni. Klebelsberg Kunó és Andy Vajna között nem csupán korszakbeli a különbség. Mindenesetre kijelenthető, hogy a baloldal – történelmi elődeihez hasonlóan – kizárta a nemzettudatot a néplélekből, míg a jobboldal nemzeti büszkesége történelmi elődeihez hasonlóan nem párosult a néplélek iránti érzékenységgel.
A fentiekből, azt hiszem, nem csupán egy diagnózis, hanem a terápia is kiolvasható. Ha sikeres XXI. századot szeretnénk magunknak, akkor a modern magyar identitásban össze kell fonódnia a néphez és a nemzethez tartozásnak. Tanulni kell a XIX. század sikereiből éppúgy, mint a XX. század kudarcaiból. Amikor a Jobbik mint nemzeti erő azt a jelmondatot választja magának, hogy „a nép pártján”, akkor lényegében ezt üzeni. Azt, hogy a néplélek és a nemzettudat nem egymást kizáró, hanem egymással társítható, sőt társítandó identitásaink. Azt, hogy túl kell jutnunk a bal- és jobboldal meddő XX. századi küzdelmén; hogy hidakra van szükség egymás felé; hogy a jelen és a jövő kihívásait csak együtt tudjuk legyőzni; és hogy közösen kell ezt a hazát építenünk. Azt üzeni, hogy a nép a nemzet, és a nemzet a nép.
A szerző a Jobbik elnöke.
