Máig emlékszem arra a pillanatra, amikor megértettem, mi a szegénység. Nem mintha minket tejben-vajban fürösztöttek volna, de normális életet éltünk, és képzelőerőm sokáig megragadt a kis gyufaáruslány meséjénél. Aztán egy nap anyám egy szatyrot nyomott a kezembe, benne a bátyám kinőtt sportcipőjével. Azzal a megbízással, hogy a csomagot adjam oda az egyik, egyébként cigány osztálytársamnak. Amikor átadtam a kis ajándékunkat, embert én még nem láttam úgy örülni. Pedig a cipő nem volt se szép, se új, és valószínűleg nagy is volt rá. A történetből nem kerekedett hollywoodi befejezés, életre szóló barátság sem köttetett közöttünk, de máig széles mosollyal köszöntjük egymást.
Azóta persze már életem és munkám során rengetegszer találkoztam a szegénységgel. És itt nem az aluljárók vizeletszagú, bormámorért remegő nyomorúságára vagy a hó eleji segélyt az első nap csipszre és üdítőre költők felelőtlenségére gondolok. A szegénységnek sok arca lehet, s korántsem biztos, hogy mindig a legmocskosabbat és a leghangosabban panaszkodót illeti meg a legtöbb segítség. Amikor Kárpátalján jártam, zokszót nem hallottam, viszont a kertek olyan gyönyörű rendben pompáztak, hogy nagyítóval sem lehetett volna gyomot találni a veteményesben. Csak a helyiekkel való beszélgetés során hasított belém: nincs elég munka, azért jut annyi idő a kertre, amely ráadásul a napi betevőt is adja. Havi néhány tízezer forintnak megfelelő összegből élnek tőlünk néhány kilométerre magyarok; hogyan képesek rá, azóta sem értem.
Láttam a szegénység igazán sötét oldalát is. Az embertelen, megalázó nyomort. A tizenéves maszáj gyereket Kenyában, akinek nemhogy cipője nem volt, de ruhája se sok, és fiú létére egy csupa fodor ruhába és tüllszoknyába préselte magát. Ki tudja, honnan szerezhette? Valószínűleg egy kislányé volt valaha, a fejlettebb nyugati világból, mielőtt egy segélyszállítmány végül Afrika e távoli szegletébe sodorta volna. Ez jutott, hát ezt hordta. No nem mintha Kenyáig kellene menni a nyomorért. Szembejön az akár itthon is, elég csak például felszállni a villamosra Budapesten. Épp a minap hallottam keseregni egy tinédzsert, hogy napok óta nem fürdött, mert nincs vizük. Vajon ezek után ki remélhetné tőle, hogy ő legyen az osztályelső?
Ezek pedig nem álhírek, és nem az alternatív, hanem a nagybetűs valóság. Mégsem törődünk velük, mondván, van nekünk elég bajunk. Sokszor nem kivétel ez alól az újságíró sem. Leírjuk, hogy Dél-Szudánban vagy Szomáliában éhínség pusztít, ezrével halnak meg a gyerekek, és ha a helyzet nem változik, újabb tízezrek vesznek oda. Az egyetlen remény: a segítség. Az ENSZ-ben külön protokoll épül erre az intézményesített sajnálatra. A világszervezetnek pontos kritériumai vannak arra, hogy egy országban mikor hirdet éhínséget. A háztartások legkevesebb húsz százalékának végletes élelemhiánnyal kell küzdenie, a lakosság harminc százalékának akut alultápláltságtól szenvednie, és a halálozási rátának el kell érnie a tízezer emberenkénti kettőt naponta. Ha a szigorú „követelmények” teljesülnek, akkor sem kötelezhető senki semmire, az ENSZ csupán megkongatja a vészharangot, a többi már a nemzetközi közösségen múlik.
Itt jönne képbe a média, hogy a segélykiáltás eljusson azok füléhez, akiknek van lehetőségük a segítségnyújtásra. Ám a kattintásért és olvasottságért folytatott küzdelemben a hétköznapi katasztrófák érdektelenek, és a szenvedés unalmas, amíg távoli. A médiába való bekerülés patikamérlegén botrány nélkül már a halál sem elegendő a magasra került ingerküszöb elérésére. A csonttá soványodott és felpuffadt hasú afrikai kisfiú képét már százszor is láttuk, és inkább továbblapozunk, ne is lássuk többet. A nyomor kitörés és happy end nélkül közhely, taszító sikertelenség, amit pontosan ismerünk, köszönjük, nem kérjük. A háborúk borzalmait átpolitizáljuk, Budapestről akár a szíriai kormányerőknek, akár az ellenzéknek „szurkolunk”, szinte mindegy is, csak a menekültek ne jöjjenek.
Mit tehetünk? A maszáj kisfiúnak odaadtam az útra vitt narancslevemet, de hiába osztogattam el mindenem, az összes kéregető apró tenyérnek nem jutott még ennyi se. Eljövetelemkor nem csupán a szívemre telepedett tehetetlen fájdalom, ahogy a vadul integető gyerekeket néztem, hanem egyik első dolgom volt a kezemet áttörölni a fertőtlenítővel. És nem moshattam le a nyugati jólétben felépített kifogásaimat, amelyek körülbelül így hangzanak: mindenkin nem segíthetünk, és a világ összes problémáját sem oldhatjuk meg, de még csak minden éhes hasat sem lakathatunk jól.
De néhány cikket azért írhatunk, vihetjük a hírt, ami nem álhír, és ne fordítsuk el a fejünket az emberi nyomortól. Már nem hordott cipőimet pedig azóta sem dobom a kukába. Tudom, van nekik jobb helyük is.
