Ezek pedig nem álhírek, és nem az alternatív, hanem a nagybetűs valóság. Mégsem törődünk velük, mondván, van nekünk elég bajunk. Sokszor nem kivétel ez alól az újságíró sem. Leírjuk, hogy Dél-Szudánban vagy Szomáliában éhínség pusztít, ezrével halnak meg a gyerekek, és ha a helyzet nem változik, újabb tízezrek vesznek oda. Az egyetlen remény: a segítség. Az ENSZ-ben külön protokoll épül erre az intézményesített sajnálatra. A világszervezetnek pontos kritériumai vannak arra, hogy egy országban mikor hirdet éhínséget. A háztartások legkevesebb húsz százalékának végletes élelemhiánnyal kell küzdenie, a lakosság harminc százalékának akut alultápláltságtól szenvednie, és a halálozási rátának el kell érnie a tízezer emberenkénti kettőt naponta. Ha a szigorú „követelmények” teljesülnek, akkor sem kötelezhető senki semmire, az ENSZ csupán megkongatja a vészharangot, a többi már a nemzetközi közösségen múlik.
Itt jönne képbe a média, hogy a segélykiáltás eljusson azok füléhez, akiknek van lehetőségük a segítségnyújtásra. Ám a kattintásért és olvasottságért folytatott küzdelemben a hétköznapi katasztrófák érdektelenek, és a szenvedés unalmas, amíg távoli. A médiába való bekerülés patikamérlegén botrány nélkül már a halál sem elegendő a magasra került ingerküszöb elérésére. A csonttá soványodott és felpuffadt hasú afrikai kisfiú képét már százszor is láttuk, és inkább továbblapozunk, ne is lássuk többet. A nyomor kitörés és happy end nélkül közhely, taszító sikertelenség, amit pontosan ismerünk, köszönjük, nem kérjük. A háborúk borzalmait átpolitizáljuk, Budapestről akár a szíriai kormányerőknek, akár az ellenzéknek „szurkolunk”, szinte mindegy is, csak a menekültek ne jöjjenek.
Mit tehetünk? A maszáj kisfiúnak odaadtam az útra vitt narancslevemet, de hiába osztogattam el mindenem, az összes kéregető apró tenyérnek nem jutott még ennyi se. Eljövetelemkor nem csupán a szívemre telepedett tehetetlen fájdalom, ahogy a vadul integető gyerekeket néztem, hanem egyik első dolgom volt a kezemet áttörölni a fertőtlenítővel. És nem moshattam le a nyugati jólétben felépített kifogásaimat, amelyek körülbelül így hangzanak: mindenkin nem segíthetünk, és a világ összes problémáját sem oldhatjuk meg, de még csak minden éhes hasat sem lakathatunk jól.
