Mi sem hiányzott jobban az Európai Uniónak, mint Donald Trump győzelme – pontosabban az új amerikai elnöknek az euroatlanti szövetségi rendszer alapjait jelentős mértékben átgondolásra késztető euroszkepticizmusa. Ha eddig a legnagyobb probléma az volt az Egyesült Államokkal, hogy rátelepszik Európára, akkor most éppen attól tartanak sokan, hogy elfordul az öreg kontinenstől. Igaz, már Barack Obama is Ázsiára vetette tekintetét, de soha nem kérdőjelezte meg a transzatlanti kapcsolatrendszer fontosságát. Sőt, előrehaladott tárgyalások folytak a TTIP-ről, a szabadkereskedelmi övezet létrehozásáról.
Európa vezető hatalmainak, mindenekelőtt Nagy-Britanniának és Németországnak ez kimondottan kényelmes állapot volt, s az atlantizmushoz Lengyelországtól Svédországig sokan lelkesen zárkóztak fel. Közös nevező volt a transzatlanti kötelékben az Amerika által a második világháború óta nyújtott biztonsági garancia, míg Washingtont ebben a szövetségben az a törekvés motiválta, hogy Európában egyetlen másik hatalom se szerezzen komoly befolyást. Az amerikai stratégák elsősorban Moszkvára gondoltak, ám fél szemmel azért Berlinre is ügyeltek. Oroszország felemelkedése a hidegháború után is stratégiai kihívás maradt, s két legyet ütve egy csapásra igyekeztek megakadályozni az eurázsiai geopolitikai térség két pólusának pragmatikus egymásra találását.
Ezzel a megosztó politikával Moszkvát és Berlint egyaránt féken lehetett tartani. London, Varsó vagy Bukarest ebben az elgondolásban partner volt, míg Berlin pragmatikusan arra bazírozott, hogy Washington biztonsági ernyőt nyújt, így rengeteg kiadástól menti meg az európaiakat. A biztonságra mások sem költöttek szívesen, így az se nagyon zavart senkit, hogy Berlin és Moszkva között közben virágzott a biznisz. Ennek az elgondolásnak persze már az ukrán válsággal befellegzett, ám Németországot – szinte egyedüliként az európaiak közül – gazdasági értelemben kárpótolni látszott a TTIP. Ráadásul Angela Merkel ideológiai síkon is egy platformon volt Obamával, Hillary Clinton győzelmével pedig tovább munkálkodhattak volna a liberális értékek megőrzésén.
Csakhogy ennek a tagországi többség számára kényelmes helyzetnek véget vetett Trump megjelenése. A németeknél nem kevésbé fiskális gondolkodású üzletembernek leginkább az szúrta a szemét, hogy lényegében Washington finanszírozza a NATO-t. Számára már Oroszország feltartóztatása sem ért meg ennyi pénzt, hiszen – az igazi kihívásnak Kínát tartva – szándéka szerint éppen kiegyezni készült Moszkvával. Trump alapvetően gazdasági versenytársat lát az unióban, ennek jegyében aztán gyorsan beszólt a BMW-nek is, hogy ne építsen gyárat Mexikóban, ahonnan majd olcsón exportálhatja az autóit Amerikába. Hasonló megfontolásból levette a napirendről a szabadkereskedelem kérdését is, ráadásul az Európai Unió már csak azért is kényelmetlen partner volt számára, mert bár felépítése miatt lassan mozdul, minden bajával együtt is komoly gazdasági erőt képvisel. Nem véletlenül jegyezte meg az uniós nagyköveti posztra esélyes Ted Malloch, hogy az EU protekcionizmusa káros az Egyesült Államokra nézve, ezért Washingtonnak elleneznie kell a föderális elképzeléseket, s inkább kétoldalú kereskedelmi kapcsolatokat kell kialakítania az uniós országokkal. Malloch nem adott többet másfél évnél az eurónak, és előrevetítette az Európai Unió összeomlását is.
Ez az amerikai tapintatlanság érthető módon nem erősíti az európaiakban a bizalmat, miközben nagyon is alkalmas az unión belüli megosztottság elmélyítésére. A Brüsszellel szemben kritikus országok, köztük Magyarország lelkesen bólogattak a washingtoni kirohanások hallatán, ám azt elfelejtették, hogy Trump jelöltje nem azért hasonlította az EU-t a Szovjetunióhoz, mint amiért ők teszik. A negatív üzenetek sokkolták a föderalistákat, akik a német kancellárral az élen inkább abban reménykednek, hogy majd az amerikai adminisztráció helyre teszi Trumpot, s ha nem is lesz minden a régi, legalább tompítják a kilengéseit.
A brexit, a migránsválság és a belső megosztottság terhei alatt nyögő Európai Uniót azonban a Washingtonból érkező, a legkevésbé sem baráti szavak rég nem hallott válaszokra késztették. Donald Tusk Európa méltóságát emlegette, Angela Merkel pedig világossá tette, hogy az unió tovább nem várhat Amerikára, saját kezébe kell vennie sorsát. Trump faragatlan kirohanásai a várttal ellentétes hatást kiváltva mintha felébresztették volna az európai vezetőket. Ennek eredményeként erősödtek fel a többsebességes Európáról vagy a közös haderőről szóló elképzelések, de Amerika bezárkózása másutt új kapukat nyitva közelebb hozhatja az EU-t Kínához és Oroszországhoz is. S ami a legfontosabb: a veszélyből esélyt kovácsolva Európa végre elkezdhet önállóan gondolkodni és cselekedni.
