A kormányzat a füle botját se mozdítja az arányos választási rendszert követelő civilek és pártok szavára, ami nem helyeselhető, de érthető magatartás. Elemi érdekük a jelenlegi rendszer megtartása, ám ha a közeljövőben valamely politikai kataklizma következtében drámaian átalakulnának az erőviszonyok, akkor sem az arányosság irányába igyekeznének változtatni, hanem további aránytalanságokkal próbálnák menteni győzelmi esélyüket.
A magyar választási rendszer nem a Fidesz ármánykodása miatt lett aránytalan. Eleve olyannak tákolták össze a rendszerváltó erők. Mondhatni, az aránytalan választási rendszer ügyében konszenzus volt a kerekasztal pártjai között. A tárgyalások kezdetén az MSZMP még a tisztán listás, egyfordulós rendszer pártján volt, no nem azért, mert az a legegyszerűbb és a legigazságosabb eljárás, hanem a vélt érdekei azt diktálták. A 80-as években közszájon forgott az a – nyilván a párt által kitalált és terjesztett – „szellemesség”, hogy az MSZMP nem választások útján került hatalomra, de annyira népszerű, hogy szabad választásokon is biztosan nyerne. Jellemzően ezt sokan elhitték, sőt Nyugaton is átvették. Ha az embereket felverik álmukból, és hirtelen kihajtják szavazni, nyilván így is lett volna, de később bebizonyosodott, hogy némi előkészítés és kampány után az állampárt egyáltalán nem olyan verhetetlen befutó. Példa rá, hogy 1989 őszén két, országosan alig ismert párt keresztbe tett Pozsgay Imre bizonyosra vett államfői ambícióinak. De a kerekasztal-tárgyalások elején még feltételezték, hogy az MSZMP listán simán nyerne. Az ellenzéki pártok az állampárt feltételezett fölényét egy vegyes, kétfordulós rendszerben akarták ellensúlyozni. Aztán a közvélemény-kutatások az MSZMP-s szavazók rohamos fogyatkozását jelezték, s ők is az egyéni jelöltjeik remélt karizmájában kezdtek bizakodni.
Végül egy bonyolult rendszerben egyeztek meg, amely az első választáson jól működött, de már 1994-ben kiderült, hogy eltorzítja az eredményeket. (Az MSZP 33 százalékos listás eredménnyel abszolút többséget szerzett úgy, hogy a 176 egyéni körzetből 149-et megnyert.) De az első olyan választás, amelyet az egyéni jelöltek döntöttek el, az 1998-as volt. Listán az MSZP nyert, de a második fordulóban a Fidesz és az FKGP összefogásának következtében a polgári erők a maguk javára fordították az eredményt. Torgyán József élete végéig panaszolta dicsekedve, hogy pártja hatalmas áldozatot hozott, mert 82 esélyes jelöltet visszaléptetett a Fidesz javára. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mind a 82 jelölt a harmadik helyen állt, magyarán semmilyen győzelmi esélyük nem volt, így a kisgazdák csak nyerhettek, viszont semmit sem kockáztattak. 2002-re gyakorlatilag kétpólusúvá vált a magyar politikai élet, és a két nagy párt viszonylag azonos erőt képviselt. Ez a választási eredményekben is megmutatkozott.
Nem állíthatjuk, hogy 2002-ben és 2006-ban kristálytiszta választások lettek volna, de nem a választási rendszer hibái döntöttek. 2010-ben viszont kiderült, ha egy párt érzékelhető erőfölényre tesz szert a többiekkel szemben, a választási rendszer eltúlozza a különbségeket. A Fidesz az 53 százalékos listás eredménye után szinte az összes egyéni körzetet megnyerte, pedig a jelöltre adott szavazatok aránya a második fordulóban is csak 53 százalék volt. Ezen felbuzdulva, a kétharmados többségben lévő Fidesz 2014-ben még aránytalanabb választási rendszert rakott össze. Megnövelték az egyéni körzetek jelentőségét, ráadásul a második forduló megszüntetésével kiiktatták az alkalmi szövetségkötések lehetőségét. Az eredmény: 43 százalékkal kétharmados többség.
Ez a választási rendszer kétségkívül igazságtalan eredményeket szül. Ráadásul a kormányzó párt a rendszer számos elemét a saját fazonjára igazította. De ez nem jelenti, hogy ne lehetne legyőzni. Ahogy egy arányos rendszer sem feltétlenül járna azzal, hogy a Fideszt kibillentik a hatalomból. Mai felmérések alapján egy arányos, tisztán listás választást is fölényesen nyerne a Fidesz, legrosszabb esetben koalíciós partnert kéne gründolnia. (Megoldanák, nem kell félteni őket.) Igaz, kétharmaduk biztosan nem lenne. Egyébként volt már hazánknak arányos választási rendszere, amely rossz emlékeket hagyott maga után (1945, 1947). A csalásokat nem is említve, idézzük ide példaként, hogy 1947-ben a kommunistáknak 11 300 szavazat kellett egy mandátumhoz, a Keresztény Női Tábornak 17 384. Akkor mondta Farkas Mihály azt az „örök érvényű bölcsességet”, hogy a tiszta választás kispolgári csökevény.
Mindenesetre egy arányosabb, igazságosabb választási rendszer jót tenne a magyar közélet tisztaságának éppúgy, mint a lakosság megtépázott idegeinek. De egy választási rendszert nem azért kell létrehozni, hogy a regnáló kormányzatot megtartsa a hatalomban, illetve kibuktassa onnan. A választói akarat érvényesítése lenne a kívánatos célja, tűnjék ez bár naivnak vagy utópisztikusnak.
