Történelmi nap ez a mai. Történelmi volt – vághatjuk rá reflexszerűen, hiszen kikerült az állami ünnepnapok sorából. Pedig alig harminc éve még azt mondták az akkori tévedhetetlenek, hogy 1945. április 4-e hazánk történetének legragyogóbb, legfelemelőbb, legnagyszerűbb dátuma, mert azon a napon fordult a magyarság sorsa visszafordíthatatlanul pozitív irányba. Ezt a lakosság nagyobb része – főleg akik személyesen elszenvedték azokat az eseményeket – nem így vélte, de nem is nagyon kérdezték őket. 1950-től, amikor törvényileg állami ünneppé emelték, egészen 1989-ig, amikor törölték a fesztumok listájáról, ünnepelni kellett, s nem pofázni.
Maga az ünnep emblémája volt a létező szocializmus álszent és korlátolt voltának, mely tulajdonságok a korszak vezetőinek többségét is kiválóan jellemezték. Az esemény, amelyet oly nagy igyekezettel idealizáltak és dicsőítettek, nem akkor és nem úgy volt, de ezt nem illett szóba hozni. A hatalom megmondta, mi történt, mikor, hol és hogyan, s azt is előírta, miként kell viszonyulni hozzá. Aki másként gondolta, az magára vethetett, mármint keresztet. Persze demokrácia volt akkoriban is: mindenkinek lehetett saját véleménye, csak nem mondhatta el. (Ez a sajátos gyakorlat mostanában ismét szokásba jött.) Akik átélték a hajdan történteket, és más emlékeket őriztek róluk, mint amit az állam hivatalosan megkövetelt a polgáraitól, azok csak szűk családi, baráti körben beszéltek a valóságról, míg kifelé, a nagy nyilvánosságban teljes egyetértés uralkodott április 4-éről és az úgynevezett felszabadulásról. Volt akkoriban társadalmi meg nemzeti konszenzus, csak párthatározat kellett hozzá.
A rendszerváltás egyik legkorábbi „progresszív” intézkedése volt, hogy április 4-ét kiradírozták az ünnepi kalendáriumból. Egy ünnepet el lehet törölni, az emlékezetet kevésbé. Az emberekből – remélve, hogy a hatalom többé nem parancsolhatja meg, mire miként kell emlékezniük – elementáris erővel törtek fel a negyvenöt éven át elfojtott emlékek, szépek, meghatók, szívet melengetők és gyötrelmesek, tragikusak, iszonyatosak egyaránt. Ám ahogy szabad áradást biztosítottak az emlékeknek, azonnal megszűnt az addig mesterségesen fenntartott össznépi egyetértés. Azóta hol halkabban, hol emeltebb hangon gomolyog a vita arról, hogy a Szovjetunió felszabadította, avagy megszállta hazánkat 1945-ben. E nézetek között nem kötelező állást foglalnunk, viszont kötelező lenne mindkettőt tiszteletben tartanunk, főleg azok esetében, akik közvetlenül átélték az akkori eseményeket. Az ő élményeikhez képest a mi ideológiai meggyőződésünk csak másodlagos lehet. Persze ez nem jelenti azt, hogy nekünk, „kívülállóknak” közömbösen kell kezelnünk a témát, csak éppen az elképzeléseinket ne akarjuk ráerőltetni se a holokauszt-, se a Gulag-túlélőkre.
Logikusnak látszó feltevés, hogy az egykori érintettek lassan kihalnak, s idővel a vita intenzitása is alábbhagy. Ám a hajdani résztvevők – még az ellenségek is – már rég túl vannak a primer indulatokon, s szívesen megbékélnének magukkal és egymással, de az utánuk jövő nemzedékek ezt nem hagyják. Az utódok szoktak ádáz küzdelmeket vívni, bizonyítandó, hogy méltók és érdemesek az örökségre, őket illeti az apáik szenvedéseiből nyert történelmi legitimáció. Ráadásul egyre nyomasztóbb módon tapasztaljuk, hogy a „demokratikus” kormányok mintha ismét kötelezően előírnák, mit kell gondolnunk egyes történelmi eseményekről. S mintha az amnéziát többre becsülnék az emlékezetnél.
