A Világbank munkatársaként már közel két évtizede rendszeresen járok Kazahsztánba. Szemem előtt vált az ország mélyszegény szovjet köztársaságból a volt Szovjetunió gazdaságilag legsikeresebb utódállamává, amelynek egy főre jutó GDP-je ma már húsz százalékkal meghaladja Oroszországét. Érdeklődéssel olvastam tehát Stier Gábor Kazahsztán nemzeti nyelvpolitikájáról szóló írását a Magyar Nemzet online változatán (Latin betűs írásra térnek át 2025-től a kazahok, április 12.) A cikk azért is üdvözlendő, mert a hazai sajtó meglepően elhanyagolja ezt a fontos közép-ázsiai országot, amely pedig szinte rokoni érzelmeket táplál Magyarország iránt. Ezt számtalanszor éreztem az utca emberétől kezdve a hatalom csúcsáig. (Hadd tegyem hozzá: sokkal többet tudnak rólunk, mint mi őróluk, és a távoli rokonságra is büszkébbek, mint mi vagyunk.) Nyelvhasználatuk kérdéseiről, az új kazah ábécé kidolgozásának várható geopolitikai hatásáról azonban a cikk szerzőjétől némileg eltér a véleményem: kevésbé tartom jelentősnek. Írásomban ezt foglalom össze.
Nurszultan Nazarbajev kazah államfő elnöki rendeletben, a Kazahsztán 2020 átfogó nemzeti stratégia szerves részeként utasította a kormányt, hogy készüljön föl a kazah nyelvnek a cirillről a latin betűs írásra való átállására, amit már egy évtizede nyilvánosan fontolgatott. Vegyük sorra, mi áll – és mi nem áll – ennek az utasításnak a hátterében!
Kazahsztán tarka, soknemzetiségű ország. A 18 milliós lakosság kétharmadát kitevő kazahok mellett több mint húsz százalék az orosz nemzetiségűek aránya. Nem elhanyagolható súlyt képviselnek az ukrán és a különböző közép-ázsiai népcsoportok. Orosz a politika, az üzleti élet, a kultúra, a tudomány és a média domináns nyelve (bár a televízióban például ma már a korábbinál jóval több kazah filmet mutatnak orosz felirattal). Az eliteknél pedig egyeduralkodó az orosz; ebbe a szférába be se lehet kerülni csupán a kazah nyelv birtokában. Kétnyelvű az etnikai kazahok túlnyomó többsége, akik általában jobban beszélnek oroszul, mint kazahul, s még a családon belüli kommunikációban is az oroszt részesítik előnyben, különösen a városokban. Az általános iskolák felében a tanítás ma is elsősorban oroszul folyik. Ez jóval magasabb arány, mint az orosz etnikum csökkenő tendenciát mutató súlya az összlakosságon belül. Minden kazah diáknak kötelező oroszul megtanulnia. Az orosz valójában az ország lingua francája, azaz az etnikumok közötti érintkezés elsődleges közvetítőnyelve. E minőségében fontos szerepet játszott abban, hogy Kazahsztán – valamennyi régióbeli szomszédjával szemben – a harmonikus etnikai együttélés szigete maradt a Szovjetunió fölbomlása után is. Az orosz ráadásul egész Közép-Ázsia érintkezési nyelve lett, amely – ritka pozitív szovjet hagyatékként – ma is elősegíti nemcsak az államközi, de a civil társadalmak közötti együttműködést is. Véleményem szerint az orosz nyelvnek ez a dominanciája a kazah társadalomban önmagában mérsékelni fogja az ábécé tervezett reformjának átfogóbb kulturális és külpolitikai hatásait.