Van-e még súlya, „ereje” a húsvétnak? Képesek vagyunk-e – a Monty Python örökbecsű poénját felidézve – azt is meglátni, ami a nyúlon túl van? Túl a piros, zöld, kék és rózsaszín nasitojásokon; túl a növényi zsírból, kakaómasszából, kristályvanillinből, szójalecitinből, savóporból gyúrt ünnepi masszahegyen. Túl a mindent elfedni látszó, rossz ízlésbe ájuló, mesterséges színezékkel megrakott álomvilágon.
Noha a nagypéntek mára piros betűs ünneppé nemesült, nem észlelem, hogy az ünnepvárás aktusa előnyére változott volna. Korunkról József Attila sora jut eszembe: „Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat.” Pedig nem mindegy ám, hogy a nagybevásárlás, a kényszeredett családi hajcihők mentén átéljük-megéljük, avagy csupán végigéljük-letudjuk a húsvéti ünnepkört.
Babits Húsvét előtt című versében a lényegre tör: „Én nem a győztest énekelem, / nem a nép-gépet, a vak hőst, / [ ] hanem azt, aki lesz, akárki, / ki először mondja ki azt a szót, / [ ] azt a varázsszót, százezrek / várta lélegzetadó szent / embermegváltó, visszaadó, / nemzetmegmentő, kapunyitó, / szabadító drága szót, / hogy elég! hogy elég! elég volt! / hogy béke! béke! / béke! béke már!” Kosztolányi az ünnep misztériumát kutatja, és szorgosan bizakodik Húsvéti himnuszában: „Ó, újra-születő / Igazság! / Eljössz ma is és összejárod / az enyhe, álmodó világot. / Jer s fújd meg az ünnep rivalgó, büszke harsonáit, / fújjad az ünnep szent, aranyos, néma harsonáit, / s minden valóra válik.”
A húsvét komplexitása lenyűgöző. Ezért is örök (irodalmi) téma, viszonyítási pont. Mert szól (és mesél) az önkényről és az azt újra meg újra legyőző szabadságvágyról. A lelki és testi megújulásról. A nagyböjt lezárásáról. A kereszthalálról és Krisztus feltámadásáról. A családi összetartozásról. Egyszersmind: tavaszünnep, a termékenység vidám szeánsza.
Kivételes esemény, amely nem hagyja magát kisajátítani. Ünnepli katolikus, zsidó, pogány is – ha úgy vesszük, e világi, ha másként, akkor meg túlvilági ceremónia. Élni, halni tanít. Egyszerre magasztos és játékos. Ahogy Juhász Gyula fogalmaz: „Húsvét, örök legenda, drága zálog.” Tóth Árpád ugyanakkor az emlegetett játékosságból mutat nekünk példát, amidőn megénekelteti a nyuszik karát: „Megírta az Én Újságom / Szép húsvéti száma, / Tojunk egy szép piros tojást / Mindenkinek máma.” Ady nem lenne Ady, ha nem írt volna A fekete Húsvétról és A szép Húsvétról is verset. Költők tavaszkor énekelnek című költeményében pedig úgy tesz, mint aki rálelt a pofonegyszerű megoldásra: „Szedjük ki a Tavaszból / És magunkból, ami drága / És nézzünk mi egyformák, / Lelkesen egymásra.”
Létezik a húsvétnak mint irodalomserkentő erőnek egy másik, nem kevésbé fontos vetülete is. A gyerekversekre gondolok. Nemes Nagy Ágnestől a Nyúlanyó húsvétja kötelező penzum az összes óvodában: „Húzd be azt a fül-vitorlát, / partnak told a bárka orrát, / most kiszállunk, hol a festék? / Tojásfestés: kötelesség.” Szabó Lőrinc Húsvét reggelét szülő és gyerek együtt fújja: „Böjti szelek / fújdogálnak – / tollászkodik /a búbánat. / De az éjből / jó ízekkel / bomlik ki / a húsvét reggel.” Amiképpen részei a nagy egésznek a locsolóversek és -mondókák is. Ez az ünnep ugyanis ontja magából a nyelvi leleményeket, Háromszéktől Zoboraljáig.
Az Erdélyben született rigmusok, locsolóversek, trágár, mégis szellemes bemondások vaskos kötetet tesznek ki. Míg az anyaországban már nemigen íródnak épkézláb mondókák, addig az Olt vidékén máig születnek népi bölcseletek, vidám versikék. Hogy ezek mennyire napjaink szerzeményei, azt bizonyítja, hogy többjük SMS-ben íródik. Egy friss példa: „Ha hiszed, ha nem, drágám / Sugásfürdőn megütött a sárkány, / térerőm se volt semmi, / édes hagymát tudtam csak enni. / Pálinkát ittam, mert nem volt víz / szakadt az ingem, nincs nálam píz / de locsolni azt tudok, csak adj egy kannát / majd bontsd ki a hajad, és mutasd a tangád!”
Ugye hogy mesterséges színezék nélkül is lehet örömünnep az ünnep? A húsvét kiköveteli a figyelmet. S aki megérti az üzenetét, annak juttat a feloldozásból is – a megváltást szolgálja a humor. Akár az ünnepi asztal mellett, családi körben, akár baráti borozgatás közben. A lényeg valahol ott rejtezik, amit az Üdvösségről Weöres Sándor gondolt: „Csak azért / az egyetlen napért / érdemes volt megszületnem, amikor szeretni tudtam, / és szeretnek-e, nem kérdeztem.”
A teljesség megéléséhez a sonka, tojás és csokinyuszi mellett egy csepp irodalomra is szükség lehet. A versek ugyanis figyelemre késztetnek, agyat, lelket, szívet nyitnak. Ráadásul nem erőszakkal teszik. Az írott szó eme tulajdonsága bizony megbecsülendő napjainkban, amikor a hétköznapokban a többség meg- és legyőzni akar, s az erőszak verbálisan (is) uralomra tör.
Válságos időkben – ezt illene végre felismerni – a minőségi párbeszéd létérdek. A helyes, értékelvű kommunikáció kovásza pedig a költészet. A húsvét értékét az olyan sorok fejezik ki legjobban, mint Pilinszkyé (Harmadnapon): „És fölzeng a világ. / Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szive – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die.” A költészet – és az ünnep – erejéről pedig Reményik Sándor gondolatát ajánlom megfontolásra: „Ami belőled test volt, test marad, / Anyag – hogy rajta megosztozzanak. / Az asztalos, s a fakereskedő. / De ami benned nemesebb erő: / Az az enyém, / Belémszívódott örök költemény.”
A szerző kritikus, szerkesztő
