Létezik-e jó nacionalizmus?

Egyszerre kell szakítani a beteges bezárkózással és a kritikátlan befogadással.

A magyar nacionalizmus történetében éppen ez a történelmi katasztrófa, a Monarchia széthullása és Trianon jelentett gyökeres változást. Míg 1918 előtt a nemzetiségek esetenként erőltetett asszimilációja volt jellemző, a békeszerződés megkötése után ezt a kirekesztés ideológiája váltotta fel. Elsősorban a zsidók ellenében, de a baloldaliak, az urbánus értelmiségiek és a hazai németek is idegen elemnek számítottak a „romlatlan vidéki magyar emberhez” képest. A trianoni trauma önpusztító reakcióhoz vezetett: a harmadára csonkított országban a megmaradt lakosságot tovább csonkították, kirekesztve belőle sok százezer embert.

A második világháború után aztán a nacionalizmus tiltott eszme lett, csak az eredendően baloldali népi mozgalom képviselői lehettek jelen úgy-ahogy a hivatalos ideológia peremén. Ez azt is jelentette, hogy a két világháború közti magyar nacionalizmus mintegy jegelve vészelte át a négy és fél évtizedes államszocializmust. Mivel történelmi értékelése, a traumák kibeszélése elmaradt, a rendszerváltozás táján eredeti formájában támadt fel. Természetesen történtek rokonszenves kísérletek a nemzeti érzés korszerű értelmezésére. De a liberálisok és az általuk befolyásolt baloldaliak erre nem volt fogékonyak, köreikben mindent elnyomott az európai integráció kultusza. A jobboldalon pedig árulónak tekintettek mindenkit, aki megkérdőjelezte a két világháború közti „keresztény-nemzeti” ideológia érvényességét.

A rossz nacionalizmus lényege az „idegenszívű” honfitársak kirekesztése. A kirekesztés mélyén azonban félelem és szorongás munkál. Aki például a magyarság „megtisztítását” követeli, az elképzelni sem tudja, hogy a magyarnak született zsidók és cigányok a nemzet szerves részét alkotják. Így természetesen még jobban retteg az első generációs betelepültektől, a „migránsoktól”. Mint egy ostromlott vár őre, a falakon belül keresi az ellenséget, mert nem tudja elhinni, hogy a magyarság nem egy szekta, hanem egy kis univerzum, amelynek mindenki részese, aki az anyanyelvünket beszéli és ezen a földdarabon érzi otthon magát.

A jó nacionalizmus – ha használhatjuk ezt a kifejezést – ezzel szemben egyszerre megőrző és befogadó jellegű. Miközben meg akarja őrizni a nemzet szokásainak és kultúrájának lényegét, szívesen gazdagítja azt a beilleszkedésre képes elemekkel. Emberekkel éppúgy, mint ízekkel, szokásokkal, gondolatokkal. Abból indul ki, hogy magyarnak lenni jó, és aki alkalmazkodni tud hozzánk, az minket is gazdagít. Nem rekeszt ki senkit, nem gyanakszik a beilleszkedni akarókra. De azt vallja, hogy aki nem tud vagy nem akar alkalmazkodni hozzánk, az maga mond le a befogadásról és a vele járó státusról. Ennyiben szakít a multikulturalizmussal, a parttalan befogadás morális kényszerével. Mark Rutte liberálisként ezt mondta ki nyíltan, és ennek bizonyosan része volt abban, hogy a minden bevándorlót kirekesztő Wilders ellenében győzni tudott.

Magyarországon a bevándorlás nem olyan súlyos probléma, mint ahogyan a fideszes propaganda állítja, hiszen kevés menekült akar véglegesen letelepedni nálunk. Az évtizedek óta velünk élő idegenekről pedig elmondható, hogy jól beilleszkedtek közénk. A magyarság olyan „erős főzet”, amelyre nagyon könnyen rászokik az, aki megízleli. De a rossz nacionalizmus és az egészséges nemzeti érzés megkülönböztetése a migrációtól függetlenül is gyógyító hatású lenne. A magyarság a történelme során mindig befogadó nemzet volt. Kicsit hasonló egy olyan ősi épülethez, amelynek a legtöbb elemét kicserélték, kiegészítették, felújították a történelem során, de egészében mégis ugyanaz maradt. Ehhez a hagyományhoz, a megmaradás és a befogadás összhangjához kellene visszatérnünk.

A hazánkban felnőtt kínai fiatalok a banánhoz szokták hasonlítani magukat: kívül sárgák, belül fehérek, azaz magyarok. Néhány kiragadott példával élve a kínai kifőzde, az uniós himnusz és az indiai jóga is része lett a mai magyar valóságnak. De mindegyikről elmondható, hogy a hétköznapi használat során valamelyest elmagyarosodott. A befogadás természetes folyamata ellentétes mind a beteges bezárkózással, mind a „minden szép, ami idegen” kritikátlan kultuszával. Idő és mérték: ez az egészséges befogadás kulcsa.

Ami pedig a szomszéd népeket illeti, a történelmi sérelmeket nem kell elhallgatni, de a jelenbe vetítésük tovább erősíti a frusztrációnkat. Rossz nacionalista az, aki lenézi, pocskondiázza például a szlovákságot. Jó értelemben nemzeti érzelmű viszont az, akit bosszant, ha azt látja, hogy Szlovákia gazdaságilag fejlettebb és gazdagabb lett nálunk. Amiért persze nem a szlovákok, hanem a mi elitünk a felelős. A névleg „nemzetiek” és a névleg antinacionalisták nagyjából egyformán.