Nacionalizmus vagy önfeladás?

Európa politikusai a nemzeti érdekek képviselete híján elszakadtak választóiktól.

Kimondva és kimondatlanul is gyakran felvetődik, hogy a mai európai népeknek újra kellene definiálniuk a saját nemzetiségükhöz való viszonyukat, „nacionalizmusukat” annak érdekében, hogy ne csússzanak túlzásokba. Másként: hogyan legyünk öntudatos, nemzethű polgárok, és hogyan ne legyünk beteges meghunyászkodók vagy éppen ultranacionalisták? A kérdés maga nincs igazán napirenden az európai vagy akár a hazai közéleti fórumokon, senki sem szereti feszegetni ezt a dolgot, pedig lépten-nyomon azt halljuk, hogy ez vagy az a kormány már megint milyen populista (vagyis a népnek tetsző) vagy egyenesen nacionalista lépéseket tett. Sok európai honfitársunk könnyen elereszti füle mellett ezeket a gyakran alaptalannak bizonyuló vádaskodásokat, ugyanakkor a migránshelyzet miatt kétségtelenül több európai kormány- és államfő Európa védelmére szólított föl, és a nemzeti hatáskör fontosságát emelte ki. Ezt lehet túlzó nacionalizmusnak mondani ugyan, de a kialakult helyzetben egyre inkább úgy tűnik, hogy a vészmadaraknak volt igazuk, vagyis azoknak, akik reagáltak az új kihívásra, akik viszont némán követték az eseményeket, azok elszakadtak a valóságtól és szavazóiktól.

A nyugati demokráciákban az egészséges nemzeti öntudat fokozatosan meggyengült, és egy korlátozott, kis közösségekben érvényes lokálpatriotizmus kezdett elterjedni, ami nem feltétlenül elégséges, amikor az egész országot érintő, nagy kérdésekről van szó. Főleg Németországban ütközik ki az, hogy a politikai szereplők egy olyan körből kerültek ki, amely a globalizációhoz kezdett igazodni, nem a népük elvárásaihoz, és egyre inkább multinacionális érdekek képviselői lettek, mintsem nemzetieké vagy európaiaké. Az igazi hibát mégis ott követték el Nyugaton, hogy gazdasági okokból – illetve mert a kontinens vasfüggönnyel volt kettévágva, és nem lehetett máshonnan munkaerőt szerezni – attól sem riadtak vissza, hogy a világ bármely részéről jövő munkavállalókat is befogadjanak. Miközben a bevándorolt generációk öntudata egyre erősebb lett, a befogadó ország nemzettudata elbizonytalanodott, végletesen toleránssá vált. A liberális demokrácia azon elve, hogy mindenkinek joga van a saját igazát hangoztatni, legyen az bármennyire is a széthúzást erősítő, minden nyugati országban érvényre jutott, és önpusztító erővé vált.

Egy egészséges szintű nacionalizmus nélkülözhetetlen egy nemzet immunrendszere számára, de könnyen a bajok forrásává is válhat, ha a fennálló viszonyok felborulnak, és azok az ultranacionalista körök jutnak hatalomhoz, amelyeknek semmi sem elég. Ez történt a horvátokkal is 1918-ban, amikor nagy önállósodási lendületükben elszakadtak az Osztrák–Magyar Monarchiától, és a pánszlávizmus jegyében Szerbia mellett kötöttek ki. Mire felocsúdtak, a remélt önállóságból alávetettség lett, mert a szerbek rájuk erőltették akaratukat, és ők csak vergődtek 1941-ig, Jugoszlávia első felbomlásáig. A Monarchia viszonyában a külfölddel szemben Ausztria volt a domináns, már az első nagy háború előtt is inkább „osztrákokat” mondtak, ha valaki a dualista államról beszélt. Bécs a „nemzetekfelettiség” eszméjét hangoztatta ugyan, de arra törekedett, hogy a német elemet tolja előtérbe a tucatnyi nemzetiség közül. Ez az Ausztria-kép leginkább a magyarokra ütött vissza, akiket az osztrák diplomácia ügyesen eltakart a külföld elől, mintha nem is lennének számottevő tényezők a birodalom életében. Ennek aztán Trianonban lettek meg a következményei: a nem kellő súlyú külpolitika, a nyugati külképviselet teljes hiánya kegyetlenül megbosszulta magát.

A magyarokról elmondható, hogy soha nem voltak hódító szándékaik, mióta a Kárpát-medencét birtokba vették. Nekünk mindig védekeznünk kellett, és ha mégis idegen földön kellett hadat viselnünk, akkor az preventív kényszerből történt, mint a Hunyadiak idején, vagy kifejezetten „felkérésre”, mint Báthory István lengyel királyságakor. A magyar nacionalizmus igazából befelé forduló, inkább védekező jellegű és alapvetően konfliktuskerülő. A trianoni és párizsi diktátumok viszont elérték, hogy a magyarság most Kárpát-medencebeli természetes határain belül kénytelen alapvető emberi jogaiért harcolni. 1945 után Magyarország újra ellenséges gyűrűbe került, és a nemzetközi közvélemény is ellenünk fordult, amit viszont 1956-tal megváltoztattunk. A megtorlás lázában égő Kádár-kormány leginkább a nemzeti érzés kiirtásával foglalkozott, nem eredménytelenül. Miközben a környező államok a kommunizmus örve alatt határozott nacionalista politikát folytattak, addig nálunk az elnemzetietlenítés odavezetett, hogy a magyarok egyre önbizalom-hiányosabb, már-már önsorsrontó néppé váltak az 1980-as évek közepére. Ha nem jön a „nagy fordulat”, a rendszerváltozás, akkor nincs új nemzetépítés, még ha elég felemásra sikeredett is.

A nemzeti érzés tehát létezik, de inkább csak az ünnepeken vagy egy-egy nagy tragédia apropóján jut eszünkbe a magyarságunk. Ilyen megdöbbentő nemzeti tragédia volt a veronai buszbaleset: az, hogy fiataljaink egy csoportját ilyen váratlanul és ilyen szörnyű módon veszítettük el. Egy pillanatra az egész ország mérlegre került: a történtek mindenkit viszonyulásra késztettek tettben vagy lélekben. Az utóbbi években úgy tűnt, a magyarokat már semmi sem tudja együttérzésre, közös megemlékezésre bírni, de ez a baleset mintha mégis ilyen hatást váltott volna ki. Sajnálatos, hogy ilyen fiatal életek szolgáltattak példát, figyelmeztetést arra, melyek is az igazán fontos dolgok.

A szerző könyvtáros