Nacionalizmus vagy önfeladás?

Európa politikusai a nemzeti érdekek képviselete híján elszakadtak választóiktól.

Egy egészséges szintű nacionalizmus nélkülözhetetlen egy nemzet immunrendszere számára, de könnyen a bajok forrásává is válhat, ha a fennálló viszonyok felborulnak, és azok az ultranacionalista körök jutnak hatalomhoz, amelyeknek semmi sem elég. Ez történt a horvátokkal is 1918-ban, amikor nagy önállósodási lendületükben elszakadtak az Osztrák–Magyar Monarchiától, és a pánszlávizmus jegyében Szerbia mellett kötöttek ki. Mire felocsúdtak, a remélt önállóságból alávetettség lett, mert a szerbek rájuk erőltették akaratukat, és ők csak vergődtek 1941-ig, Jugoszlávia első felbomlásáig. A Monarchia viszonyában a külfölddel szemben Ausztria volt a domináns, már az első nagy háború előtt is inkább „osztrákokat” mondtak, ha valaki a dualista államról beszélt. Bécs a „nemzetekfelettiség” eszméjét hangoztatta ugyan, de arra törekedett, hogy a német elemet tolja előtérbe a tucatnyi nemzetiség közül. Ez az Ausztria-kép leginkább a magyarokra ütött vissza, akiket az osztrák diplomácia ügyesen eltakart a külföld elől, mintha nem is lennének számottevő tényezők a birodalom életében. Ennek aztán Trianonban lettek meg a következményei: a nem kellő súlyú külpolitika, a nyugati külképviselet teljes hiánya kegyetlenül megbosszulta magát.

A magyarokról elmondható, hogy soha nem voltak hódító szándékaik, mióta a Kárpát-medencét birtokba vették. Nekünk mindig védekeznünk kellett, és ha mégis idegen földön kellett hadat viselnünk, akkor az preventív kényszerből történt, mint a Hunyadiak idején, vagy kifejezetten „felkérésre”, mint Báthory István lengyel királyságakor. A magyar nacionalizmus igazából befelé forduló, inkább védekező jellegű és alapvetően konfliktuskerülő. A trianoni és párizsi diktátumok viszont elérték, hogy a magyarság most Kárpát-medencebeli természetes határain belül kénytelen alapvető emberi jogaiért harcolni. 1945 után Magyarország újra ellenséges gyűrűbe került, és a nemzetközi közvélemény is ellenünk fordult, amit viszont 1956-tal megváltoztattunk. A megtorlás lázában égő Kádár-kormány leginkább a nemzeti érzés kiirtásával foglalkozott, nem eredménytelenül. Miközben a környező államok a kommunizmus örve alatt határozott nacionalista politikát folytattak, addig nálunk az elnemzetietlenítés odavezetett, hogy a magyarok egyre önbizalom-hiányosabb, már-már önsorsrontó néppé váltak az 1980-as évek közepére. Ha nem jön a „nagy fordulat”, a rendszerváltozás, akkor nincs új nemzetépítés, még ha elég felemásra sikeredett is.

A nemzeti érzés tehát létezik, de inkább csak az ünnepeken vagy egy-egy nagy tragédia apropóján jut eszünkbe a magyarságunk. Ilyen megdöbbentő nemzeti tragédia volt a veronai buszbaleset: az, hogy fiataljaink egy csoportját ilyen váratlanul és ilyen szörnyű módon veszítettük el. Egy pillanatra az egész ország mérlegre került: a történtek mindenkit viszonyulásra késztettek tettben vagy lélekben. Az utóbbi években úgy tűnt, a magyarokat már semmi sem tudja együttérzésre, közös megemlékezésre bírni, de ez a baleset mintha mégis ilyen hatást váltott volna ki. Sajnálatos, hogy ilyen fiatal életek szolgáltattak példát, figyelmeztetést arra, melyek is az igazán fontos dolgok.

A szerző könyvtáros