Olcsó fogás lenne most arról írni, hogy más merényletek áldozataival ellentétben a koptok tragédiája nem váltotta ki a világ szimpátiáját. Egyiptom messze van, zavaros egy vidék, és arra sem emlékszünk már, hogy bizony Jézus is ott töltötte gyermekévei egy részét. Arról is lehetne elmélkedni, mennyire szelektív a szolidaritás – a mindenkit provokáló francia karikaturistáknak kijár, a hitük miatt meggyilkolt koptoknak nem jut belőle. Pedig igazán figyelhetnénk Egyiptomra is: pár nap múlva odalátogat Ferenc pápa, és könnyen lehet, hogy a terroristák neki akartak üzenni a virágvasárnapi vérfürdővel. Én mégis inkább a magányról írnék pár sort befejezésül – arról az érzésről, amely ilyenkor, nagyhét táján eluralkodik az emberen.
A tragikusan fiatalon, harmincegy éves korában eltávozott erdélyi költő, Dsida Jenő egyik verse zakatol ilyenkor a fejemben. Nem volt csatlakozás, több órát kellett eltöltenie a székelykocsárdi vasúti váróterem fullatag sötétjében nagycsütörtökön – ekkor született a megrázó erejű vers a gondolkodó keresztény ember magányosságáról. „Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt, és mind aludtak... / Kövér csöppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon.” A jelenet Krisztusé, aki az Olajfák hegyén elszenderedő tanítványai között egyedül maradt a vívódásaival, hogy aztán másnap elítéljék és keresztre feszítsék egyik követőjének árulása nyomán.
Jó volna bizonysággal tudni, hogy árulásnak számít-e a közöny ma, csaknem kétezer esztendővel Jézus keresztre feszítése után. Elárultuk-e kopt testvéreinket, vagy csak érzéketlenek vagyunk a sorsuk iránt? És egyáltalán, eljut-e hozzánk a húsvéti üzenet, amikor egymást taposva sonkát és csokitojást vásárolunk egy túlzsúfolt hipermarketben, ahol a zaklatott pénztáros minden egyes vevőnek elmondja, hogy elege van az ünnepből, és haza akar menni?
