Nagyhét után

Eljut-e ma a húsvét üzenete azokhoz, akiket nem üldöznek a hitükért?

Virágvasárnap, amikor Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékszik a keresztény világ, két bomba robbant egyiptomi keresztény templomoknál. Negyvenkét halott és százhat sebesült maradt a merényletek után, amelyeket az Iszlám Állam nevű terrorszervezet vállalt magára. Az első bomba a Nílus deltájában fekvő Tanta városának Szent Györgyről elnevezett templomában robbant fel, amikor legalább kétezren tartózkodtak az Isten házában. A második detonáció a nyolcmilliós egyiptomi kopt keresztény közösség legnagyobb kegyhelye előtt történt Alexandriában, a Szent Márk ortodox katedrálisnál – a virágvasárnapi tömegre vigyázó rendőrök feltartóztatták a templomba igyekvő öngyilkos merénylőt, ezért az a tervezettnél előbb hozta működésbe a magára erősített szerkezetet. A négy rendőr mártírhalált halt, de jóval nagyobb lett volna a pusztítás, ha a gyilkosnak sikerül bejutnia a II. Teodor kopt pápa által celebrált misére.

Kétezer éves fejlődéstörténet: ma nem keresztre feszítik vagy oroszlánok elé vetik a keresztényeket, hanem felrobbantják őket. A világ nem változik, csak a technika fejlődik.

Ahol én felnőttem, a székelyföldi Parajdon a virágvasárnap különösen nagy ünnep – akkor konfirmálnak a református fiatalok. Abban a faluban, Székelyföldre nem jellemző módon, a reformátusok vannak többségben, de ezen a vasárnapon mindkét vallás híveiből bőven találunk a zsúfolásig megtelt templomban. Amikor én konfirmáltam, a nyolcvanas évek közepén, hasonló kisebbségben voltunk Ceausescu ateistának mondott Romániájában, mint a kopt keresztények Egyiptomban. Igaz, ránk nem terroristák vagy fanatikusok vadásztak, csak párttitkárok és a magyarokat beolvasztani akaró román többség pribékjei. Valahogy mindig szombatra sikerült szervezniük a „hazafias munka” nevű programot, pont akkorra, amikor hittanra kellett menni, és persze virágvasárnap is lett volna alternatív tevékenység a szocializmus építésére. Mi erről akkor tulajdonképpen tudomást sem vettünk, inkább amiatt izgultuk halálra magunkat, hogyan fogjuk több száz ember előtt hiba nélkül felmondani a katekizmust a zöld lombokkal és virágokkal szépen feldíszített templomban. Én pedig amiatt is, hogy felnőtté válásom jeléül aznap megkapom-e a szüleimtől életem első karóráját. Megkaptam, a feleletek is jól sikerültek, örök emlékké téve a virágvasárnapot. A fentiek alapján talán érthető, miért is ütött annyira szíven a múlt vasárnapi robbantásokról szóló hír.

Olcsó fogás lenne most arról írni, hogy más merényletek áldozataival ellentétben a koptok tragédiája nem váltotta ki a világ szimpátiáját. Egyiptom messze van, zavaros egy vidék, és arra sem emlékszünk már, hogy bizony Jézus is ott töltötte gyermekévei egy részét. Arról is lehetne elmélkedni, mennyire szelektív a szolidaritás – a mindenkit provokáló francia karikaturistáknak kijár, a hitük miatt meggyilkolt koptoknak nem jut belőle. Pedig igazán figyelhetnénk Egyiptomra is: pár nap múlva odalátogat Ferenc pápa, és könnyen lehet, hogy a terroristák neki akartak üzenni a virágvasárnapi vérfürdővel. Én mégis inkább a magányról írnék pár sort befejezésül – arról az érzésről, amely ilyenkor, nagyhét táján eluralkodik az emberen.

A tragikusan fiatalon, harmincegy éves korában eltávozott erdélyi költő, Dsida Jenő egyik verse zakatol ilyenkor a fejemben. Nem volt csatlakozás, több órát kellett eltöltenie a székelykocsárdi vasúti váróterem fullatag sötétjében nagycsütörtökön – ekkor született a megrázó erejű vers a gondolkodó keresztény ember magányosságáról. „Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt, és mind aludtak... / Kövér csöppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon.” A jelenet Krisztusé, aki az Olajfák hegyén elszenderedő tanítványai között egyedül maradt a vívódásaival, hogy aztán másnap elítéljék és keresztre feszítsék egyik követőjének árulása nyomán.

Jó volna bizonysággal tudni, hogy árulásnak számít-e a közöny ma, csaknem kétezer esztendővel Jézus keresztre feszítése után. Elárultuk-e kopt testvéreinket, vagy csak érzéketlenek vagyunk a sorsuk iránt? És egyáltalán, eljut-e hozzánk a húsvéti üzenet, amikor egymást taposva sonkát és csokitojást vásárolunk egy túlzsúfolt hipermarketben, ahol a zaklatott pénztáros minden egyes vevőnek elmondja, hogy elege van az ünnepből, és haza akar menni?

Őszintén remélem, hogy a kopt keresztények mártírjainak lesz feltámadás. Abban már nem vagyok biztos, hogy Egyiptomban és más bibliai tájakon marad keresztény ember – az utóbbi időszak barbár cselekedetei azt vetítik előre, hogy kétezer év megpróbáltatásai után sikerül végleg elüldözni őket. Errefelé nincs veszély – mindössze azt kell eldöntenünk, hogy nekünk jelent-e valamit Jézus szenvedéstörténete, vagy egyszerűen csak örvendünk a váratlanul négynaposra duzzadt hétvégének.