Ha mindez sikerült a Távol-Keleten, egy egészséges és erős Szíriának is sikerülhet. A közel-keleti államnak ráadásul – ellentétben Koreával – olajkincse is van, még ha ennek mennyisége nem is vethető össze például Szaúd-Arábiáéval.
Mindehhez persze rengeteg pénzre, valamint nyugati részről kormányokon átívelő, évtizedes akaratra lenne szükség. Képzési programokra, iparfejlesztési támogatásra, szakértői segítségre. A legnagyobb kihívás a konszenzus megteremtése, valamint a leginkább alapvető feltétel, a béke elérése. Emellett az is, hogy a teljesen más kultúrájú Szíriában sikerül-e meghonosítani a Kelet-Ázsiában működőképes modellt. De mi az alternatíva? Hogy továbbra is milliónyian vesztegeljenek Európa határainál? Hogy szíriai gyerekek továbbra is egy másik kontinens felé vándorolva nőjenek fel, holott a szekularizmustól és a modernitástól korábban sem idegenkedő Szíria a fejlett világ hathatós segítségével akár a nyugatosság közel-keleti világítótornyává is válhatna?
És még egy érv: látva mindazt, amit Dél-Koreában felépítettek, mérlegre téve mindazt, amit az utóbbi évtizedekben véghezvittek, kevés olyan szintű összekovácsoló erőt lehet elképzelni, mint az a büszkeség, amit országukra, teljesítményükre tekintve érezhetnek. Márpedig, ha ez közhelyesnek tűnik is, az ember akkor a legbüszkébb valamire, ha azt ő maga építette fel, nem pedig külföldiek alamizsnájából tengődött el odáig. Az évtizedekig diktatórikus rendszerben élő dél-koreaiak hatalmas tüntetésekkel zavarták el korrupciós botrányba keveredett elnöküket. Ha tényleg meg akarjuk próbálni talpra állítani Szíriát, kevés jobb módszert tudunk elképzelni a számos különféle etnikai és vallási csoportba tartozó helyiek nemzetté kovácsolására, mint azt, ha a Nyugat hathatós támogatásával maguk építik újra a múlt hibái miatt egyre inkább romhalmazzá váló országukat.
