Miközben Európa a menekültválság tüneti kezelésével van elfoglalva, és Szíria bukott államként senyved a háborúban, a világ vezető hatalmai képtelenek úrrá lenni a harmadik világbeli országok válságán. Pedig a recept adott lenne, hiszen a második nagy világégés után nemcsak a vasfüggöny vidámabbik oldalán elterülő államokat sikerült felrántani a porból a Marshall-terv segítségével, hanem olyan – akkor még – földönfutó országokat is, mint például Dél-Korea. Ma már nehezen képzelhető el, de napjaink hetedik leghatalmasabb gazdasága igencsak mélyen volt a háború után: a kettéosztott félsziget déli oldala szegény agrárterület volt, gyakorlatilag minden nyersanyag és az ipar jókora része is a mai Észak-Korea területén koncentrálódott. Kis túlzással azt mondhatnánk, a Hyundairól és a Samsungról is híres Dél-Korea, amely a világháború után a polgárháborút is rendesen megszenvedte, alig volt jobb helyzetben, mint ma Szíria.
Azért is fontos erre az időszakra visszatekinteni, mert a nyugati világban jelenleg azon vitatkozunk, be kell-e fogadnunk a menekülteket, vagy ott kell támogatni őket, ahol élnek. Más kérdés, hogy mindez igencsak nehéz, amíg a harmadik világ államainak egy részében, így Líbiában vagy Szíriában megoldatlan konfliktusok lobbantják lángra a civilizáció maradékát, és a nagyhatalmak részéről a konszenzus esélyének szikráját sem látni.
Pedig gondoljunk csak bele: amikor az Egyesült Államok a világháború után támogatni kezdett olyan, akkor még szegény sorban lévő területeket, mint Tajvan vagy Dél-Korea, a cél az volt, hogy új szövetségesek segítségével megerősítsék geopolitikai pozíciójukat a nagy rivális Szovjetunióval, valamint a háború után magára találó Kínával szemben. De vajon az Iszlám Állam, az al-Kaida és afrikai „leányvállalataik” terjeszkedésének időszakában nem időszerű-e végre kimondani, hogy a Nyugat (amelynek mi is részei vagyunk) érdeke egy erős Szíria vagy éppen egy erős Líbia?
„Adj halat az éhezőnek, és aznap megmented a haláltól. Tanítsd meg őt halászni – örök életére jóllakott lesz, sem ő, sem családja nem szenved majd hiányt” – tarja az ősi mondás. Szíria vagy éppen Líbia válságáért a Nyugat is felelős, így kötelessége részt vállalni a helyzet megoldásában is. A segítségnek nem pusztán segélyezésből kell állnia, a segélyekkel ugyanis az a nyilvánvaló probléma, hogy egyszer elfogynak, és sosem elég belőlük. Sorakoznak ugyanakkor a példák az okos segítségnyújtásra is: az Egyesült Államok 1946 és 1975 között, vagyis a kelet-ázsiai gazdasági csoda létrejöttének idején Dél-Koreát összesen 69, Tajvant 42 milliárd dollárral támogatta. A befolyó pénzösszeget – igaz, sokszor egyfajta helyi uram-bátyám rendszer alapján – gazdaság- és iparfejlesztésre fordították, és az ázsiaiak viszonylag olcsón jutottak hozzá nyugati termékek licenceihez is, így először gyakorlatilag lemásolták a fejlett árukat, megalapozva ezzel azt, hogy később már saját maguk gyárthassák az élvonalbeli termékeket.
