Nem szeretem a hidegháborút. A forrót persze még kevésbé, bár szerencsére nincsenek róla személyes emlékeim. Hacsak azt a szánalmas imitációt nem nevezzük annak, amit egykor a szegedi Zalka laktanyában és Sándorfalván a kihelyezéseken felkészítés gyanánt gyakoroltunk. Nem volt felemelő érzés, amikor véletlenül mindig akkor érte atomtámadás a szakaszt, amikor sáros vagy bogáncsos terephez érkeztünk. Arra sem szívesen emlékszem vissza, amikor a főtörzs harsány röhögés közepette ásatta a lövészárkot egy hatalmas fa tövében. Ezekről ma már alkalomadtán jót anekdotázunk, a hidegháború szó hallatán azonban még mindig megborzongok. Talán azért, mert ifjúságomat végigkísérte az imperializmus és a nyugati kapitalisták elleni „harc”, amelynek jegyében nemcsak takarót kellett varrni a szegény vietnamiaknak, de később az olimpiai szeminárium görögországi utazására sem kaphattam útlevelet, mert korábban tolmácsként állítólag olyan titkok birtokába kerültem, ami felboríthatta volna a két tábor közötti egyensúlyt.
Ehhez képest manapság újra hidegháborúról beszélünk. Visszatér a másikat szavakban megsemmisítő, gyűlölettől áthatott retorika, az ideológiai szembenállás. A sajtó nyelve sokszor a már elfeledett múltat idézi, és komoly amerikai tábornokok is úgy beszélnek az orosz elnökről, mint egykor Hruscsov Kennedyről. Ebben a legszomorúbb talán az, hogy most az egykor a szabadság megtestesülésének hitt nyugati oldalról kell végighallgatni mindazt, amit egyszer a „béketáborban” már végigéltünk. Persze, tudjuk, hogy a másik oldalon akkor is üvöltöttek a hangszórók, csak mi azt nem hallhattuk. Legfeljebb a Szabad Európa rádió recsegő, el-elúszó hullámhosszán. No, most eljött az ideje, hogy ezt a hiányt bepótoljuk.
Mindez egy nyugalmazott lengyel tábornok, Alfred Kszycki írását olvasva jutott az eszembe, amelyet egyesek már egyenesen a 21. század Dulles-terveként aposztrofálnak. Mert miről is értekezik a múlt század hetvenes éveit idéző stílusban a derék katona? Természetesen Oroszország feltartóztatásának módszereiről. A civilizált világ nevében leszögezi: ahogy a Szovjetunió esetében tette a Nyugat, úgy most is az ideológiai alapokat kell mindenekelőtt lerombolni. Kszycki szerint Oroszországnak mára egyetlen ilyen bástyája maradt, a második világháborúban aratott nagy győzelem. A tábornok nem teketóriázik. A valóban a civilizáció nevében aggodalmaskodókat azzal nyugtatja, hogy a náci rendszer és a holokauszt már történelem, míg a Moszkva jelentette fenyegetés a jelen. Teszi ezt a „liberálbolsevikok” kizárólagossági igényével, a vitának, a kételyeknek helyet sem adva. Tudják, mint egykor, csak a másik oldalon.
A Berlinben élő „független” elemző arra szólít fel, hogy a tudományos és a publicisztikai térben diszkreditálni kell mindent, ami az oroszok világháborús szenvedéseit, áldozatvállalását idézi. Mint fogalmaz, ennek jegyében a globális információs technológiák korában mindenekelőtt arra kell összpontosítani, hogy megosztva közöttük a megtestesült gonosz szerepét, egyenlőségjel kerüljön a Szovjetunió és a hitleri Németország közé. S hogy mindez a fiatalok agyába is befészkelje magát, Kszycki szerint olyan filmeket kell forgatni, számítógépes játékokat alkotni, dalokat komponálni, amelyekben az orosz katona Kutuzovtól Zsukovig a szabadság, a jólét és a civilizált világ eltaposója. A tábornok a gyűlölettől elvakulva az orosz propagandának tulajdonítja Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Gyagilev nyugati népszerűségét is. A nyugati kultúrfölény érzésétől áthatva európai összehasonlításban másodlagosnak tartja mindezt, és nézeteit az oktatásban is általánossá tenné. Ugyanebben a szellemben Kszycki még az iszlám radikalizmus mögött is Moszkvát látja, oldalakon át sorolja, mit kell tenni a civilizált nyugati világ örök ellenségének, Oroszországnak a megtörése, eljelentéktelenítése érdekében.
Alfred Kszycki nem tesz mást, mint visszanyúl a múlt század ötvenes éveinek eszköztárához és retorikájához, leporolja a hidegháború amerikai ideológusainak munkáit. Köztük James Burnham stratégiáját, amelynek lényege, hogy a szovjetek gazdasági és kulturális gyengeségeire építve világméretű propagandaoffenzívát kell indítani. Burnham szerint az „offenzív politikai-felforgató hadviselés” célja a gazdasági nehézségek fokozása és a lakosság elégedetlenségének szítása. Ezt a Szovjetunió visszaszorítását célzó stratégiát támogatta abban az időben John Foster Dulles külügyminiszter és George Kennan, a feltartóztatás doktrínájának értelmi szerzője is. Kszycki tehát az idő kerekét forgatná vissza, s extrémnek tűnő nézeteit manapság egyre többen osztják: intézetek sora szervez konferenciákat az orosz propaganda megfékezésére. Közben elfelejtik, hogy ugyanolyanná válnak, mint az egykori szovjet tábor propagandistái. Hát ezért sem szeretem én a hidegháború kifejezést.
