Nem szeretem a hidegháborút. A forrót persze még kevésbé, bár szerencsére nincsenek róla személyes emlékeim. Hacsak azt a szánalmas imitációt nem nevezzük annak, amit egykor a szegedi Zalka laktanyában és Sándorfalván a kihelyezéseken felkészítés gyanánt gyakoroltunk. Nem volt felemelő érzés, amikor véletlenül mindig akkor érte atomtámadás a szakaszt, amikor sáros vagy bogáncsos terephez érkeztünk. Arra sem szívesen emlékszem vissza, amikor a főtörzs harsány röhögés közepette ásatta a lövészárkot egy hatalmas fa tövében. Ezekről ma már alkalomadtán jót anekdotázunk, a hidegháború szó hallatán azonban még mindig megborzongok. Talán azért, mert ifjúságomat végigkísérte az imperializmus és a nyugati kapitalisták elleni „harc”, amelynek jegyében nemcsak takarót kellett varrni a szegény vietnamiaknak, de később az olimpiai szeminárium görögországi utazására sem kaphattam útlevelet, mert korábban tolmácsként állítólag olyan titkok birtokába kerültem, ami felboríthatta volna a két tábor közötti egyensúlyt.
Ehhez képest manapság újra hidegháborúról beszélünk. Visszatér a másikat szavakban megsemmisítő, gyűlölettől áthatott retorika, az ideológiai szembenállás. A sajtó nyelve sokszor a már elfeledett múltat idézi, és komoly amerikai tábornokok is úgy beszélnek az orosz elnökről, mint egykor Hruscsov Kennedyről. Ebben a legszomorúbb talán az, hogy most az egykor a szabadság megtestesülésének hitt nyugati oldalról kell végighallgatni mindazt, amit egyszer a „béketáborban” már végigéltünk. Persze, tudjuk, hogy a másik oldalon akkor is üvöltöttek a hangszórók, csak mi azt nem hallhattuk. Legfeljebb a Szabad Európa rádió recsegő, el-elúszó hullámhosszán. No, most eljött az ideje, hogy ezt a hiányt bepótoljuk.
Mindez egy nyugalmazott lengyel tábornok, Alfred Kszycki írását olvasva jutott az eszembe, amelyet egyesek már egyenesen a 21. század Dulles-terveként aposztrofálnak. Mert miről is értekezik a múlt század hetvenes éveit idéző stílusban a derék katona? Természetesen Oroszország feltartóztatásának módszereiről. A civilizált világ nevében leszögezi: ahogy a Szovjetunió esetében tette a Nyugat, úgy most is az ideológiai alapokat kell mindenekelőtt lerombolni. Kszycki szerint Oroszországnak mára egyetlen ilyen bástyája maradt, a második világháborúban aratott nagy győzelem. A tábornok nem teketóriázik. A valóban a civilizáció nevében aggodalmaskodókat azzal nyugtatja, hogy a náci rendszer és a holokauszt már történelem, míg a Moszkva jelentette fenyegetés a jelen. Teszi ezt a „liberálbolsevikok” kizárólagossági igényével, a vitának, a kételyeknek helyet sem adva. Tudják, mint egykor, csak a másik oldalon.
