Miközben a magyar polgár úton-útfélen azt hallja, hogy a kormány szabadságharcot vív a nagytőke ellen, érdemes megnézni, valójában mi is történt, illetve történik ennek ürügyén. A második Orbán-kabinet azzal kezdte a ténykedését, hogy ágazati különadókat vetett ki elsősorban a bankokra, a távközlési és az energiacégekre. A Policy Agenda gyűjtése szerint kilenc új szektorális adót vezetett be, ezek néhány év alatt 2200 milliárd forintot hoztak a költségvetésnek, így teljesülhetett a Brüsszel által megkövetelt hiánycél.
Megfelelő ideológiát is gyártott ehhez a kormány: az unortodox gazdaságpolitika, a multiellenesség ekkor vált jól bejáratott politikai hívószóvá. Az is hamar kiderült, hogy Orbánék fölöslegesnek tartják az előzetes egyeztetést az érintettekkel. Akkor még úgy tűnt, van rá mentség: válságban a haza, a Nemzetközi Valutaalap és a túlzottdeficit-eljárás árnyékában nincs idő az érintettek véleményének megkérdezésére. Így aztán a válságadók fő jellemzője a kiszámíthatatlanság volt, soha nem lehetett tudni, mely szektorok és cégek lesznek az érintettek, s a kapkodó törvénykezés miatt gyakran menet közben íródtak át a szabályok. De a választópolgár kiváltságosnak érezhette magát, hiszen a kormány nem közvetlenül az ő nyugdíjából vagy fizetéséből tömködte be a büdzsé lyukait, hanem a multik zsebéből húzta ki a pénzt. Vagy mégsem? A rossz tervezés miatt a jogalkotók szándékával ellentétben az adók beépültek a termékek és szolgáltatások áraiba, így végső soron a fogyasztók, illetve az adókkal közvetlenül nem érintett ágazatok viselték a terheket. A célba vett multik pedig azóta is vígan élik világukat: arányaiban a hazánkban működő bankok keresik a legtöbbet egy ügyfélen Kelet-Európában, de a magyar telefon- és mobilinternet-díjak is a legmagasabbak közé tartoznak az unióban. Vagyis a multik végül a kisemberekkel fizettették meg a külön terheket – az orbáni szabadságharc első számú áldozata a magyar nép lett.
Hasonló szemfényvesztésnek estek áldozatul a devizahitelesek. Mindannyian emlékezhetünk a szlogenre: „Senkit sem hagyunk az út szélén.” Ám egy szűk, kedvezményezett csoport (a végtörlesztők) kivételével senkit sem mentett meg a kormány. Valódi segítség az lett volna, ha az adósok a felvételkori árfolyamon fizethették volna vissza tartozásukat, vagy legrosszabb esetben osztozott volna az árfolyamveszteségen a bank, az adós és az állam. Ám a kormány ebben az igazán fontos ügyben behódolt a bankoknak. Annál is inkább elvárható lett volna a devizahitelesek megmentése, mert a kormány forintgyengítő gazdaságpolitikájának volt tulajdonítható a törlesztőrészletek drámai növekedése.
De hogy mennyire nem a magyar dolgozók érdekeit képviseli a kormány, arról leginkább a munka törvénykönyve módosításai tanúskodnak. Már a 2012. évi szabályozás is jelentősen csorbította a munkavállalói jogokat és a szakszervezeti jogosítványokat, miközben a munkaadók számára lehetővé tette, hogy minden korábbinál könnyebben váljanak meg a dolgozóktól. Két évvel ezelőtt a kormány újfent a multiknak tetsző módon szigorított volna a pihenőidő szabályozásán, méghozzá „az egészséges és biztonságos munkavégzés, valamint a munkavállalók védelme” ürügyén. A javaslat akkor csendben elbukott, de az elmúlt hetekben – vélhetően a nagy autóipari szereplők nyomására – váratlanul ismét a parlament elé került. Miközben szavakban éppen Soros Györgyöt és a civil szervezeteket ütötte a kormány, olyan tervezetet nyújtott be, amely elvette volna a dolgozók pihenőidejét és túlórapénzét. A „rabszolgatörvényként” is emlegetett javaslat lényege, hogy a munkaidőkeret meghosszabbításával egyes cégek orrvérzésig dolgoztathatnák az embereket, miközben akár három évig is visszatarthatnák a túlórapénzt.
Nem sok híja volt annak, hogy a Brüsszel-ellenes hősködés hangzavarában elsikkadjon ez a módosítás, amely szokás szerint minden érdekegyeztetést mellőzve került a parlament elé. Ráadásul nehezen értelmezhető, sőt sok helyütt kifejezetten értelmetlen szövegről volt szó, amely hemzsegett a hibáktól. A munkajogászok is hüledezve olvasták: a kormányzati javaslat szerint – bizonyos feltételek esetén – a több műszakban dolgozóknak elegendő havonta egy pihenőnapot adni, vagyis akár hetekig is lehet valakit egyfolytában dolgoztatni.
Az általános felháborodás hatására a parlament gazdasági bizottsága végül visszavonta a vérlázító javaslatot, amihez senki sem merte nevét adni. De nincs rá semmiféle garancia, hogy nem próbálkoznak újra a főbb pontok visszacsempészésével. Persze ha tisztában vagyunk azzal, hogy a kormány egy új hűbéri rendszer kiépítésén dolgozik, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy ennek részeként egy XIX. századi modellt idéz meg, amelyben szinte jobbágyként dolgoztatják az embereket. Ennek a politikának semmi köze az egykor hirdetett polgári Magyarországhoz.
