Ahol a Duna-part szakad

A beruházói szempontok még a védett városképet is felülírhatják.

Csodálom a felhőkarcolókat: mindazt megfogalmazzák, amire a kortárs építészet képes. Az építészeti megoldások szellemessége sokszor nem csak a tornyok formájára érvényes: akad olyan épület, amely egyes szintjein légkondicionáló nélkül keringteti az utca levegőjét, vagy hatalmas kerteket rejt, amelyek öntözését a mosdókban elfolyatott tiszta víz újrafelhasználásával oldották meg. A mai napig ereklyeként őrzöm a 2001-es terrortámadás során megsemmisült Világkereskedelmi Központ kilátószintjére szóló belépőmet: bár Manhattant onnan valójában nem lehetett belátni, felejthetetlen élmény volt, hogy lábunk alatt minden csak parányi pontnak látszott a több mint négyszáz méteres magasságból.

Európa egyik pénzügyi központjában, „Mainhattanben” – azaz Frankfurtban – egy német építész már árnyalta csodálatom tárgyainak nagyszerűségét. A világcégek ugyanis abban is versenyeznek, hogy a legújabban épült toronyházban béreljenek irodát – emiatt a régiek időnként félig üresen állnak, ami kész pazarlás. A 492 méter magas sanghaji Világkereskedelmi Központ – a Sörnyitó − kilátószintjéről már a közeli Huangpu folyó túlpartját is alig lehetett látni: mint oly sokszor, most is mindent belepett a szmog. A mintegy huszonnégymilliós kínai megapolisz túlnőtte magát, évente több mint félmillió betelepülőt vonzott. Ottjártamkor, 2010-ben Sanghaj épp világkiállítást rendezett, amelynek fő témája a sors iróniájaként éppen az élhető város volt.

Érthető építészeti törekvés, hogy a tervezők minden korban nyomot szeretnének hagyni maguk után. Ám New Yorknak nincs nagy történelme, csak pár száz éves múltja, nem találni ott barokk templomot vagy történelemszagú műemléki palotákat, a városszerkezet nem őrzi a középkori, újkori struktúrát. A jellemzően a XX. század első felére tehető felhőkarcoló-építési lázat pedig befolyásolta Amerikában, hogy a telekárak is a felhőket ostromolták, ezért igyekeztek szűk helyeken minél magasabb épületeket emelni. A profán katedrálisok persze időközben státusszimbólummá is váltak – nem Isten nagyságát hirdetik, hanem a pénzét és a tudásét −, s mintegy varázstoronyként sokszor azt a tévhitet keltik: maguk az épületek fokozzák a gazdaság pörgését, nem pedig a cégek, amelyek ha tehetnék, barokk vagy klasszicista palotákban is boldogan működnének. Az amerikai megapoliszok lakói időközben kimenekültek a kertvárosokba, onnan autóznak a cityben vagy az új üzleti központokban található munkahelyük mélygarázsába, s nyolc-tíz autósávon hömpölyög a forgalom éjjel és nappal. Frankfurt esete más: a város szerkezetét tragikusan megváltoztatta a II. világháborús terrorbombázás, így lett hely a felhőkarcolóknak, míg Sanghaj üzleti negyede a Putung városrészben 1990 után nőtt ki a semmiből. S bár itt is gondoltak széles utcák és parkok építésére, a zöldfelület mégis kevés, míg az autó rengeteg – a levegő erősen szennyezett.

Egy-egy felhőkarcoló persze nem gerjeszt akkora autóforgalmat, mint több tucat, ám amikor megláttam a budapesti Kopaszi-gáthoz tervezett magasház látványtervét, első gondolatom az volt, hogy ez csak valami rossz vicc lehet. A Kopaszi-gát melletti 56 hektáros, évtizedekig elhanyagolt területen a Fidesz-közeli Garancsi István cégei Budapest egyik legnagyobb ingatlanfejlesztési projektjét, a BudaPartot valósíthatják meg mintegy 350 milliárd forintból, s a lakó- és irodaházakból álló új városrészhez – amelyben naponta 30-35 ezer ember fordulna meg − tartozna egy 120 méter magas toronyház is. A magasházakat 120-150 métertől tekintik felhőkarcolónak, ez itt már épp annak számítana.

Felhőkarcoló Budapesten: önmagában nem ördögtől való gondolat, csak épp a helyszín nem mindegy. Neves magyar és külföldi tervezők már évtizedek óta Budapestre is álmodnak toronyházakat, s a meg nem valósult tervek készítőinek nagy többsége éppen a történelmi belvárost szemelte ki magának – kapott volna egyet a Szabadság tér is, a nagyzolás emlékműveként. A Kopaszi-gátra tervezett toronyház szerencsére „odébb állt”, de azért így is rendesen belelóg a világörökségi látképbe. A Gellért-hegynél alig tíz méterrel lenne alacsonyabb, a Lánchídról vagy a pesti Duna-korzóról nézve tömzsi mérföldkőnek tűnne, e kor mementójaként. Igaz, Újbuda főépítésze, Takács Viktor karcsúsítaná az épületet, csak épp ahhoz szerinte még rá kellene húzni harminc métert, hogy elérje az „ideális” 150 méteres magasságot.

Nagyberuházásoknál visszatérő érv, hogy új, ikonikus épületek kellenek Budapestre, mert úgymond növelik a város vonzerejét. Ez természetesen a BudaPart kapcsán is elhangzott. Nem tudom, annak idején hányan mentek megcsodálni Pécs, Szolnok, Gyöngyös vagy Miskolc toronyházait, pedig azok is ikonikus épületek. Ha a beruházói szempontok erre hivatkozva még a védett városképet is felülírhatják, jaj lesz a városlakóknak. Építsenek inkább parkot: fulladozunk.