Furcsa nevű szervezet alakult meg 150 éve, 1867-ben az Egyesült Államokban: A Mezőgazdaság Patrónusainak Rendje. A XIX. századi amerikai néplélek mélyén valamilyen különös vonzalom élhetett a patetikus, romantikus elnevezések iránt, amely a közvetlen társadalmi és politikai célokat misztikus ködbe burkolta. Némelyek az amerikai történelemből hiányzó középkor iránti rejtett csodálattal és irigységgel, mások a XIX. században elburjánzó titkos szervezetek, így a szabadkőművesség, az itáliai carbonarimozgalom és a különböző „ifjú” nacionalista mozgalmak (Ifjú Írország, Ifjú Itália stb.) divatjával magyarázzák az olyan amerikai elnevezéseket, mint A Konföderáció Leányai, A Köztársaság Nagy Hadserege, a Ku-Klux-Klan vagy A Munka Lovagjainak Nemes Rendje. Egy korabeli kispolgár fejével gondolkodva milyen obskúrus ezekhez képest a „Demokrata Párt” vagy „Republikánus Párt” név, egyáltalán a „párt” szó! Akárhogy is magyarázzuk, az 1867-ben alakult farmer-érdekképviseleti szervezet a magyarul döcögősen hangzó Mezőgazdaság Patrónusai nevet választotta, de a napi politikai harcokban a nyugati és középnyugati farmerek az egyesülés nem hivatalos, rövid nevét használták: Grange, azaz udvarház.
De miért érezték szükségesnek a farmerek, hogy két évvel az öldöklő, 620 ezer ember halálával járó polgárháború után titkos szervezetet alapítsanak gazdasági érdekeik védelmére? A háború, különösen délen, óriási szenvedést zúdított az agrárlakosságra. Utána mezőgazdasági fellendülés kezdődött, ám a vasúttársaságok és a nagybirtokosok egyre több földet halmoztak fel a szegény földművesek – többségükben ír, német, skandináv bevándorlók – orra előtt. Egyre öntudatosabbak lettek a farmerek, úgy érezték, meg kell védeniük érdekeiket. A farmermozgalmak szimbolikus kezdőpontja 1867.
A vezetés az iskolázott farmerek mellett ügyvédek, újságírók és protestáns lelkészek kezében volt, akiknek kellő műveltségük és tájékozottságuk, valamint biztos egzisztenciájuk és nagyfokú bátorságuk volt ahhoz, hogy a napi politikai harcokban megfogalmazzák az agrárlakosság problémáit. Bár az Egyesült Államokban ekkor már olyan fokú demokrácia volt, ami sehol máshol a korban, azért ne legyünk naivak: egy hátrányos helyzetű társadalmi csoport érdekképviseletéhez bátorságra volt szükség, és mindenekelőtt szabad sajtóra meg pénzre. Az oligarchia szívesen alkalmazta erőszakszervezeteit a munkásmozgalom, a szocialisták, anarchisták, vagy éppen a farmerdemokraták megfélemlítésére. És a nagy vagyonok urai mellett állt a rendőrség, valamint az egész államapparátus, hiszen az amerikai politikai elit mereven értelmezte a „szabad versenyt”, ahogyan azóta is előfordul minden „vadkapitalista” társadalomban. A XIX. század második fele Amerikában a „szabad rablás” kora volt, ezért is nevezték a keleti parti pénztőke reprezentánsait, a Vanderbilt, Morgan, Rockefeller családokat rablóbáróknak.
1891-ben a farmerszervezetek egyesítették erejüket, és zászlót bontott a Néppárt, vagy ismertebb nevén a Populista Párt. A populizmust ne a mai jelentése(i) alapján ítéljük meg! Jellegzetesen amerikai agrárdemokrata irányzat volt, amely az oligarchia ellen küzdött, a farmerek gazdasági érdekei, valamint a demokrácia kiteljesítése (a népi kezdeményezések és népszavazások rendszerbe emelése) érdekében. Kicsit talán a magyar kisgazdapártokhoz, a Nagyatádi Szabó István, Nagy Ferenc, Tildy Zoltán és Kovács Béla nevével fémjelzett hagyományokhoz lehetne hasonlítani. Ha figyelembe vesszük az agrárlakosság érdekképviseletének programját, az „úri” és kapitalista nagybirtok iránti ellenszenvet, valamint a polgári demokrácia iránti elkötelezettséget, teljesen jogosnak érezhetjük az összehasonlítást.
Adódik két másik magyarországi párhuzam: a populizmust a polgári radikalizmussal rokonítja a földkoncentráció elleni küzdelem, a demokratikus és szociális reformok követelése, az 1930-as évek népi mozgalmával pedig egy alapvetően nativista (a nemzetet etnikailag leszűkítő) nemzetfelfogás és a szövetkezeti mozgalom felkarolása. Ebből is kitűnik, mennyire más volt az amerikai társadalom és agrárszektor szerkezete, mint a magyaré. Magyarországon a liberalizmus és az agrárdemokrata irányzat csak kivételes pillanatokban fonódott össze. Az Egyesült Államokban a bőven rendelkezésre álló földterület, a munkaerő-kereslet és a magas fokú térbeli mobilitás, valamint a vasúti szállítás miatt az agrárszférának nagyobb nyomásgyakorló képessége volt, és szervesebben kapcsolódott a városhoz, mint a korabeli Magyarországon, ahol a földterület szűkössége és a munkaerő-túlkínálat mellett a tőkeszegénység és a közlekedés fejletlensége is akadályozta falu és város egymásba kapcsolódását.
Mindemellett a populisták egyáltalán nem akarták felszámolni a piacgazdaságot. Ellenkezőleg! Azzal az érvvel támadták a kormányzatot, hogy a monopóliumok, köztük a földmonopólium kifejlődéséhez járul hozzá. A populisták nem az ismeretlen (jórészt csak a német bevándorlók által olvasott) Marx, hanem az amerikai születésű Henry George nevét írták zászlajukra, aki a földtulajdonból származó nyereség megadóztatásával akarta felszámolni a földmonopóliumot.
Délen a „faji kérdés”, vagy ahogyan nyersen nevezték, a négerkérdés volt a populizmus Achilles-sarka. Pedig a populisták megértően viszonyultak a déli farmerek iránt. David Wyatt Aiken, a déli Konföderáció hadseregének volt ezredese több mint egy évtizedig részt vett a mozgalom vezetésében. Ez is jelzi, hogy az amerikai farmermozgalom felfogható egy nagy nemzeti kísérletként, hogy az északi, csillagsávos lobogó alatt az egykori ellenfelek, az északi és déli veteránok megbékéljenek. Sajnos azonban délen továbbélt a mélyen izzó gyűlölet a „jenki” megszállókkal, az általuk pártfogolt felszabadított rabszolgákkal, valamint a délre érkező bevándorlókkal szemben, és így a regionális gyűlölet mellé faji és vallási gyűlölet is társult. A polgárháborút vesztesként megélő, regionális érzelmeiben magát megbántva érző déli társadalom jelentős része elutasította a fekete lakosság egyenjogúsítását, valamint árulót sejtett minden olyan déliben (így Aikenben), aki támogatta a faji emancipációt, vagy együttműködött az északi hatóságokkal.
Nem kímélte a farmermozgalmat és a populistákat sem a feketéket lincselő, zsidó- és katolikusellenes Ku-Klux-Klan terrorja. A fanatikusok számára felháborító volt a gondolat, hogy megbékéljenek a feketék egyenjogúságával, és elfogadják a fehér meg fekete farmerek egymásrautaltságának és közös fellépésének gondolatát. Az 1892-es kampány során záptojásokkal dobálták meg a Néppárt jelöltjét, James B. Weavert, az egykori északi veteránt, valamint a déli születésű alelnökjelöltet, Tom Watsont, mert a „négerkérdést” toleránsabban értelmezték, mint a déli közvélemény jelentős része. Egyedül Georgia államban 15 fekete populistát gyilkoltak meg a választási kampány idején. Egy fekete populistát saját házában öltek meg, Virginiában és Észak-Karolinában pedig zavargások törtek ki.
A nehéz kezdet után a populizmus sok programeleme realitássá vált. A népszavazások, az előválasztás és a népi kezdeményezések beépültek az amerikai demokratikus rendszerbe. Megvalósult a progresszív adózás, és számos törvénnyel védték a farmerek szövetkezését. Mindez azonban nem mehetett volna végbe a több évtizedes kitartó küzdelem nélkül. Ezért jogos emlékezni az amerikai agrárpopulizmus kezdeteire.
