Megúszhatja büntetés nélkül az elmúlt évtizedek egyik legkegyetlenebb mészárosa, az őrült, de katonái által szinte szentként tisztelt Joseph Kony. Az ugandai hadúr Az Úr Ellenállási Hadserege (LRA) nevű milíciájával az ENSZ becslései szerint körülbelül százezer ember életének kioltásáért felelős. Többségük egyszerű falusi ember volt, akiknek települését elérte az őrült polgárháború. Éppen tíz éve, hogy bő két hetet tölthettem a térségben; akkorra a vérengzést sikerült többé-kevésbé megfékezni, de rajtaütések, az LRA és a kormányerők közti összecsapások előfordultak. Tucatnyi emberrel beszéltem, főleg asszonyokkal, akik a lázadó szervezet fogságába kerültek, szolgálóként, szexrabszolgaként tartották őket, míg ki nem szabadultak. Az LRA-nál töltött hónapok, évek mementója megannyi fizikai sérülés, és annál is mélyebb lelki seb maradt; ezenkívül a stigmatizáció: az archaikus, falusi társadalmakban nem fogadták vissza szívesen azokat, akik előtte az ellenséget „szolgálták”. A kegyetlenségnek, brutalitásnak az a mértéke, ami Afrika egyes polgárháborús területeire jellemző, európai ésszel (szerencsére) szinte felfoghatatlan, de még olyan ázsiai konfliktuszónákra sem jellemző, mint Afganisztán, Irak vagy Szíria.
Egyik asszony arról mesélt, hogy pangával (macheteszerű éles, nagy kés) kellett meggyilkolnia egyik szökésen kapott fogolytársát, különben gyermekével együtt megölték volna a fegyveresek. Választhatott. Egy másik nőnek, csak mert valamiért meg akarták büntetni Kony emberei, izzó szenet tettek a feje tetejére, és azon melegítettek kávét. Nem is sorolom, ennyi éppen elég.
Kony elfogásáért az Egyesült Államok ötmillió dolláros vérdíjat ígért, az ugandai hadsereg több ezer katonája is üldözte hosszú éveken át. Az LRA hivatalosan a tízparancsolaton alapuló, de valójában a kereszténységtől teljesen elrugaszkodott, fanatikus rendszert akart létrehozni, ám az amúgy viszonylag stabil ugandai állammal szemben nem volt esélyük. Mára az LRA alig száz fős rablóbandává fogyatkozott, jelentős részük minden bizonnyal a szomszédos államokba menekült. Többségük életben van, s most már úgy tűnik, soha senki nem fogja elszámoltatni őket. Washington a héten jelentette be, hogy felhagy az üldözéssel, Kampala is visszavonta katonáit. Öt LRA-s parancsnokot fogtak el összesen, ellenük Hágában már vádat emeltek.
Judith Akello ugandai parlamenti képviselő, akinek a körzetét egykor feldúlták a lázadók, azt nyilatkozta: „Az emberek vágynak arra, hogy igazságot szolgáltassanak nekik”. Ez az, ami sajnos a jelek szerint sosem fog megtörténni, ahogyan rendre nem történt meg a világ más kegyetlen diktatúráinak bukása után vagy háborúinak lezárását követően sem. Elég csak Ruandát vagy Kambodzsát említeni, hogy a szovjet és kínai kommunista rendszer gyilkosaival ne is bonyolítsuk a képletet.
Mi itt Magyarországon szellemi értelemben egyre jobban bezárkózunk. A határainktól távoli események, főleg Afrikával kapcsolatban lassan már csak akkor kerülnek be a hírekbe, ha lehet migránsozni közben. Ez pedig igen szomorú, a világ megértése helyett durván manipulált és végtelenül leegyszerűsített világkép fölépítése felé haladunk. Véletlenül sem hasonlítanám hazánkat az afrikai kemény vidékekhez, de ha elvekről beszélünk, érdemes figyelmeztetni: az ottani villongások, polgárháborúk is rendre agymosással, egymás ellen hergeléssel kezdődtek, olykor egész biztonságosnak tűnő országok zuhantak pillanatok alatt korábban elképzelhetetlen brutalitásba. De ne is menjünk messzebb akár Boszniánál. Persze igaz az is, hogy a nyugati közvélemény, akár az angolszász vagy frankofón világ is gyakran túl későn kapta föl a fejét, furcsa mód egy-egy művészeti alkotás, főként film (Hotel Ruanda, A sólyom végveszélyben stb.) irányította rá az ottani közvélemény figyelmét arra, milyen „forradalmak” zúgtak el mellettük.
Bűn és büntetlenség. E sajnos kéz a kézben járó két fogalmat jól ismerjük itthon is. Az elmúlt évtizedekben nekünk – adjunk hálát érte a Jóistennek – nem kellett olyan drámákkal és brutalitással szembenéznünk, mint megannyi afrikai, ázsiai és balkáni országnak, de nem is olyan távoli múltunk lezáratlansága így is kísértetként él velünk. Gondoljunk bele azoknak a társadalmaknak a helyzetébe, amelyek alig tíz-húsz éve estek át százezres emberáldozatot követelő leszámolásokon, népirtásokon. És a tettesek békében élhetnek együtt tovább az ártatlanokkal, a túlélő áldozatokkal. Ez rendkívüli mértékben mérgezi egy társadalom légkörét. Elkövetett, megtörtént bűnökről nem lehet büntetlenül hallgatni. A feltáratlan múlt nemcsak árnyékot vet a jövőre, hanem magában rejti az ismétlődés kockázatát is. A Nemzetközi Törvényszék, mint látjuk, nem minden esetben tud ítélkezni. De majd megteszi a történelem és talán egy másik igazságszolgáltatás, egy másik dimenzióban.
