Na jó, tegyük fel, megvan ez a Krisztina. Akkor az a kérdés, mihez kezdjünk vele. A kilencvenes években (lendületből) még úgy gondoltam, jó volna mégiscsak megtudni, ki (kik) jelentgettek rólam összevissza mindenfélét. És a szemükbe nézni egyszer. Figyelni magamat, vajon egy tenyér csattan-e, és mekkorát. Vagy elég leönteni a nyomorultat egy itallal, mint Szabó István Brandauert a Mephistóban. (Mely jelenetnek azóta, mint tudjuk, támadt egy kis pikantériája.) Indulatomat kissé fokozta, hogy úgy tűnt, ebben az országban mindig mindent meg lehet csinálni büntetlenül. Azóta is úgy tűnik. Nemhogy egy jó kis megkövezés nincs a szomszéd faluban, de nyilvánosságra hozatal se nagyon. Nyilván tartanak. Azóta egy kicsit csillapodtam. Ez egyrészt a „kit érdekel már, hogy ki ölt meg kit” iróniája, másrészt a „ne ítélj” belátása. Ami nem egyenlő a felmentéssel, a vegzálások elfelejtésével. Szóval bonyolultabb ez a zsigereknél. Jobban érdekelne már a miért. Tegyük fel, hogy Krisztina még él, kiderülne, hogy közeli barátnőm vagy barátom volt, esetleg távolabbi ismerősöm. Talán megkérdezném tőle, hogy mi motiválta. Verték a veséjét? Megzsarolták? Esetleg önként és dalolva? Valami jó kis nyugati ösztöndíj? Kisebbségi komplexus, irigység? Harminchárom neve volt, és nem szerette a rock and rollt? Valaki lenyúlta a pasiját vagy a csaját? Bosszú? Pénz? Meggyőződés?
Az még szintén talán érdekes lehet, mi történt azóta, hogy bírta a nyomasztó nyomást, már ha volt ilyen. Munka? Család, gyerekek? Egészség szolgál? Szembenézés a múlttal, lelkiismeret-furdalás? Magánszféra, egzisztencia biztonságban? Szóval, hogy miként alakult az élet.
Mielőtt még Teréz anyai magasságokba emelkednék, félreértés ne essék, azért közben megy fel a vérnyomásom. Mert a nyolcvanas években már pláne nem volt kötelező beszerveződni, sőt kiszerveződni is lehetett. „A szabadság azonnal gyakorolható, ott, ahol éppen vagy. Beszélgess a többiekkel, s közben ne alakoskodj. Tedd magad nyilvánossá.” (Konrád György: Az autonómia kísértése. Antipolitika.) Kiállni, kibeszélni viszont soha nem késő. Gyerünk, Krisztina, légy férfi! Addig egy kérdés marad. „Na, most menjek, vagy maradjak? Maradjak, vagy szaladjak? Rendőrlány. Rendőr, rendőr, rendőr, rendőr lány.” Lány?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!