Chris Parker keresve sem találhatott volna jobb helyet a kéregetésre, mint a világsztár fellépése miatt zsúfolásig telt aréna környéke. Míg barátja, Stephen Jones a közelben álomra hajtotta a fejét, a 33 éves hajléktalan a napi betevőt igyekezett összeszedni. Apróért koldult akkor is, amikor a házi készítésű, csavarokkal teli pokolgép felrobbant a Manchester Aréna előterében.
A füst hamar elborított mindent, sikoltozva menekült, aki tudott. Parker, akit a detonáció először a földre szorított, a kaotikus helyzetben segíteni igyekezett. Egy kislány a robbanás következtében elvesztette a lábait, őt egy pólóval takarta be, és arról kérdezte, merre vannak a szülei. Egy másik, idősebb nőt is próbált megmenteni, de az a karjaiban vesztette életét. A 35 éves Jones is ott volt már ekkor: sérült gyerekek karjaiból, arcáról próbálta eltávolítani a szegeket.
A tragédia után nemcsak az áldozatok és hozzátartozóik, de a két férfi számára is gyűjtés indult. Parkerre ráadásul rátalált édesanyja is, aki állítása szerint azt sem tudta, hogy fia az utcára került. A 35 éves Jones az ITV Newsnak arról beszélt: „Az, hogy hajléktalan vagyok, nem jelenti azt, hogy ne lenne lelkem, vagy ne lennék továbbra is ugyanúgy ember, aki segít.” Épp olyan ember, mint akik aznap este meghaltak: a 18 éves Georgina Callander, a nyolcéves Saffie Rose Roussos vagy a 32 esztendős Kelly Brewster, aki nővérét és unokahúgát igyekezett menteni a koncert után.
A merénylő, Salman Abedi huszonkét éves volt. Manchesterben született líbiai menekültek gyermekeként, a Salfordi Egyetem üzleti és menedzsment szakán volt lehetősége tanulni, és egy közeli mecsetet látogatott. Amerikai katonai források szerint a közelmúltban három hetet Líbiában töltött, és pár nappal a merénylet előtt tért vissza Manchesterbe. Mindezt azért is szükséges leírni, mert sokan még mindig hisznek benne: a radikalizálódás okai elsősorban egzisztenciális jellegűek. Ehhez képest Abedi jó egyetemen tanult, és anyagi helyzete még azt is lehetővé tette, hogy egy távoli országba utazzon. Míg Parkernek és Jonesnak annyi jutott, hogy az utcán próbáltak egy kis pénzt szerezni, majd abból túlélni valahogy. Mégis, amikor úgy hozta az élet, menteni igyekeztek a sebesülteket, segíteni próbáltak embertársaikon. Ugyanaz vezérelte őket ebben, mint Abedit a pusztításban: saját szabad akaratuk.
Korunk egyes ideológiái tagadják a szabad akaratot, viszont fetisizálják az identitástudatot. Az iszlám fundamentalizmus emellett a végsőkig relativizálja jó és rossz fogalmát. – Az, hogy hajléktalan vagyok, nem jelenti azt, hogy ne lennék ember – mondták ki a társadalom peremére szorultak a merénylet után. A hajléktalant pedig behelyettesíthetjük bárki mással, ugyanúgy igaz lesz, világosan kijelölve egy erkölcsi rendszer kereteit. Az iszlamizmust választók viszont a maguk identitásával helyettesítik be, és megtagadják mindazt, amire az emberség szólítaná fel őket. S nem azért, mert rossz anyagi körülmények között élnek, vagy mert másodrendű állampolgárként kellene tekinteniük magukra. Hányadrendű állampolgárként gondoljanak magukra azok, akiknek az utca maradt?
Utóbbiak viszont egyvalamit nem vesztettek el: a szabad akaratukat, és azt, hogy képesek a jót választani. Márpedig akinek nem fognak fegyvert a fejéhez, az képes erre a választásra. Mert tudja, hogy van, amikor lényegtelen a vallás, az etnikum, az anyagi helyzet: az emberség összeköti Ariana Grande kamasz rajongóját és a hajléktalan férfit, de elválasztja őket a humánumot megtagadó merénylőtől.
