Kétfarkúak és kalózok

A viccpártok a humor eszközével oldják a politikából fakadó feszültséget.

A Rinocérosz Párt vezetői ráéreztek valamire: a tömegdemokrácia kialakulásával, a politika professzionális hivatássá válásával egyre növekszik a távolság a pártpolitikusok és a választók között. A politikusok a választási siker érdekében arra kényszerülnek, hogy egyre több társadalmi, foglalkozási, jövedelmi csoportnak tegyenek ígéreteket, amelyek mögött viszont egyre kisebb a realitásfedezet, hiszen lehetetlen minden csoport érdekét egyszerre figyelembe venni. Ugyanakkor a fogyasztói társadalom kialakulásával a választók is mind több követeléssel lépnek fel a politikusok felé. A viccpártok pontosan reagáltak ezekre a dilemmákra, és a maguk módján, a humor eszközeivel oldották a társadalmi feszültséget.

Az 1970–80-as években a viccpártok egyre több országban terjedtek el. Az 1990-es években a volt NDK területén, Oroszországban, Ukrajnában és Belorussziában gombamód szaporodtak a sörivók pártjai. A 2000-es évek fejleményei, elsősorban a 2008-as gazdasági válság magával hozta a viccpártok másodvirágzását. Izlandon a pártrendszer egésze nevetségessé vált, és 2010-ben Jón Gnarr személyében egy viccpárti humorista ülhetett a reykjavíki főpolgármesteri székbe. Igaz, éppen az ő példája mutatja, hogy a hatalomban eltöltött idő nem tesz jót a humoros karakternek: sok kritikát kapott, és végül nem indult a második ciklusban, majd átlépett egy baloldali színezetű liberális pártba.

Bár gyakran egy lapon említik őket a viccpártokkal, egészen más karakterrel rendelkeznek a kalózpártok. Az utóbbiak csak a grassroots (alulról szerveződő) jelleg, a meghökkentő kommunikációs eszközök és a fiatalos arculat tekintetében mutatnak azonosságot az előbbiekkel. Míg a viccpártok évezredes hagyományban, az európai népi nevetéskultúrában gyökereznek, addig a kalózpártokat egy posztmodern jelenség, az információs forradalom hívta életre. A Németországban és Skandináviában működő kalózpártok tematikája jóval szűkebb: az emberi jogok, a digitális önrendelkezéshez való jog és az átláthatóság jelszavait tűzik zászlajukra. Ebből érzékelhető, hogy a jóléti társadalom bizonyos szintje szükséges egy sikeres kalózpárt létrejöttéhez.

A két párttípus vezetőinek foglalkozási összetétele is eltér: míg a viccpártok vezetői írók, humoristák, színészek, szatirikus újságírók, addig a Német Kalózpárt és a Svéd Kalózpárt vezetői az IT-szektorból, valamint a műszaki és természettudományok felől érkeznek: informatikai vállalkozók, szoftverfejlesztők, bioinformatikusok. Szociológiai és életkori bázisuk ellenben hasonló: mindkettő a nagyvárosi fiatalokat és az értelmiséget szólítja meg elsősorban. Ám a kalózpártok programja sokkal komolyabb, a XXI. századi kihívásokra reflektál (például az információhoz való jog), ezért nehezebben söpörhető le a nagy bal- és jobboldali pártok részéről.

Bal- vagy jobboldaliak ezek a pártok? Nem egyértelmű a válasz. Úgy tűnik, mintha inkább baloldali arculattal rendelkeznének, ám ez nem törvényszerű. A viccpártok éppúgy kifiguráznak baloldali jelölteket is, a kalózpártok „antitechnokrata” attitűdje pedig elvileg egy konzervatív párttal is összefér. Ám mivel manapság jobboldali kormányzás van Európa legtöbb országában, és egyetlen kormány sem szereti az utcai humort és protestálást, ma a legtöbb vicc- és kalózpárt a baloldalra szorul.

Összességében megállapítható, hogy ezek a pártok nem váltják meg a politikát, viszont színesítik a politikai összképet. Túl sokat azonban nem kell várni tőlük: az ellenzéki pártok nem lőcsölhetik a programalkotást a Kétfarkú Kutya Pártra.

A szerző történész, politológus