Az elmúlt hetekben ismét aktivizálódott a Magyar Kétfarkú Kutya Párt. A hazai viccpárt számára jól jön, hogy egyre több az abszurd jelenség a magyar politikában. Szinte minden napra jut valami, amiből egy ilyen formáció meg tud élni. Helyzetüket az is könnyíti, hogy a CEU-ügy kapcsán egy olyan szociológiai réteg mozgolódik (az egyetemistáké), amely fogékony a humorra, a gerillamódszerekre, a meghökkentő kampánytechnikákra.
A magyar politika szereplői a kétfarkúakkal is úgy vannak, mint mindennel, amit nem ismernek: mivel a viccpárt az egyik oldalt bírálja, a másik számára azonnal rokonszenves lesz. Borítékolható, hogy ha a Kutya párt a baloldalt figurázná ki, akkor a jobboldalon mosolyognának rajta, és érvelnének amellett, hogy ez bizony belefér a politikába. Valójában a formáció pontosan azt teszi, amit minden viccpárt a világon: kritizál, és ezzel lerombolja a kultuszt, amelyet a politikacsináló „üzemek”, a spin doctorok és píártanácsadók a vezetők köré szőttek. Nem is annyira a politikusok, mint inkább az utóbbi szereplők e pártok ellenfelei: mivel ők formálják a politikusok stílusát és a politikai üzenetek tartalmát, a viccpárti kritika is elsősorban nekik szól.
A Kétfarkú Kutya Párt egy világjelenséget képvisel a magyar politikai térképen. A viccpártok immár több mint száz éve jelen vannak az európai politikában. Az első viccpártot Jaroslav Hasek cseh írónak tulajdonítják, aki 1911-ben megalakította a Törvény Határain Belüli Mérsékelt Fejlődés Pártját. Ez még csak pszeudopárt volt: nem rendelkezett tagsággal, nem volt programja és nem indult a választáson. 1958-ban egy csoport a Sao Pauló-i állatkert orrszarvúját kívánta elindítani a városi önkormányzati választáson, mondván, az kevésbé lesz korrupt, mint a két lábon járó politikusok. Az akció sikeres volt, hiszen a derék jószág százezer szavazatot szerzett, vagyis többen voksoltak rá, mint bármelyik másik párt jelöltjére.
A Sao Pauló-i siker megihlette a kanadai orvost és írót, Jacques Ferron-t, aki 1963-ban megalapította a Rinocérosz Pártot. A párt hivatalos ideológiájaként a marxizmus-lennonizmust nevezte meg. A névadó Marx nem Karl, hanem Groucho volt, a korszak egyik leghíresebb humoristája. (A „lennonizmus” névadója könnyen kitalálható.) A párt elképesztő ötletekkel állt elő, például a környezet eltörlésével, megspórolandó a környezetvédelmi kiadásokat, valamint Belgium elleni hadüzenettel, mivel az ismert belga képregényhős, Tintin az egyik részben lelőtt egy orrszarvút.
A Rinocérosz Párt vezetői ráéreztek valamire: a tömegdemokrácia kialakulásával, a politika professzionális hivatássá válásával egyre növekszik a távolság a pártpolitikusok és a választók között. A politikusok a választási siker érdekében arra kényszerülnek, hogy egyre több társadalmi, foglalkozási, jövedelmi csoportnak tegyenek ígéreteket, amelyek mögött viszont egyre kisebb a realitásfedezet, hiszen lehetetlen minden csoport érdekét egyszerre figyelembe venni. Ugyanakkor a fogyasztói társadalom kialakulásával a választók is mind több követeléssel lépnek fel a politikusok felé. A viccpártok pontosan reagáltak ezekre a dilemmákra, és a maguk módján, a humor eszközeivel oldották a társadalmi feszültséget.
Az 1970–80-as években a viccpártok egyre több országban terjedtek el. Az 1990-es években a volt NDK területén, Oroszországban, Ukrajnában és Belorussziában gombamód szaporodtak a sörivók pártjai. A 2000-es évek fejleményei, elsősorban a 2008-as gazdasági válság magával hozta a viccpártok másodvirágzását. Izlandon a pártrendszer egésze nevetségessé vált, és 2010-ben Jón Gnarr személyében egy viccpárti humorista ülhetett a reykjavíki főpolgármesteri székbe. Igaz, éppen az ő példája mutatja, hogy a hatalomban eltöltött idő nem tesz jót a humoros karakternek: sok kritikát kapott, és végül nem indult a második ciklusban, majd átlépett egy baloldali színezetű liberális pártba.
Bár gyakran egy lapon említik őket a viccpártokkal, egészen más karakterrel rendelkeznek a kalózpártok. Az utóbbiak csak a grassroots (alulról szerveződő) jelleg, a meghökkentő kommunikációs eszközök és a fiatalos arculat tekintetében mutatnak azonosságot az előbbiekkel. Míg a viccpártok évezredes hagyományban, az európai népi nevetéskultúrában gyökereznek, addig a kalózpártokat egy posztmodern jelenség, az információs forradalom hívta életre. A Németországban és Skandináviában működő kalózpártok tematikája jóval szűkebb: az emberi jogok, a digitális önrendelkezéshez való jog és az átláthatóság jelszavait tűzik zászlajukra. Ebből érzékelhető, hogy a jóléti társadalom bizonyos szintje szükséges egy sikeres kalózpárt létrejöttéhez.
A két párttípus vezetőinek foglalkozási összetétele is eltér: míg a viccpártok vezetői írók, humoristák, színészek, szatirikus újságírók, addig a Német Kalózpárt és a Svéd Kalózpárt vezetői az IT-szektorból, valamint a műszaki és természettudományok felől érkeznek: informatikai vállalkozók, szoftverfejlesztők, bioinformatikusok. Szociológiai és életkori bázisuk ellenben hasonló: mindkettő a nagyvárosi fiatalokat és az értelmiséget szólítja meg elsősorban. Ám a kalózpártok programja sokkal komolyabb, a XXI. századi kihívásokra reflektál (például az információhoz való jog), ezért nehezebben söpörhető le a nagy bal- és jobboldali pártok részéről.
Bal- vagy jobboldaliak ezek a pártok? Nem egyértelmű a válasz. Úgy tűnik, mintha inkább baloldali arculattal rendelkeznének, ám ez nem törvényszerű. A viccpártok éppúgy kifiguráznak baloldali jelölteket is, a kalózpártok „antitechnokrata” attitűdje pedig elvileg egy konzervatív párttal is összefér. Ám mivel manapság jobboldali kormányzás van Európa legtöbb országában, és egyetlen kormány sem szereti az utcai humort és protestálást, ma a legtöbb vicc- és kalózpárt a baloldalra szorul.
Összességében megállapítható, hogy ezek a pártok nem váltják meg a politikát, viszont színesítik a politikai összképet. Túl sokat azonban nem kell várni tőlük: az ellenzéki pártok nem lőcsölhetik a programalkotást a Kétfarkú Kutya Pártra.
A szerző történész, politológus
