Ma már tisztán látszik, hogy a menekültválság – vagy annak félrekezelése, ki hogyan látja – felkavarta az európai országok társadalmi viszonyait. Hatványozottan igaz ez a Wilkommenskulturt meghirdető, majd abból szép csendben kifaroló Németországra, ahol a milliós nagyságrendben érkező bevándorlók komoly társadalmi feszültségeket okoztak, elég, ha arra gondolunk, hogy az országnak a berlini terrortámadáson kívül több kisebb dzsihadista merényletet is el kellett szenvednie. Nemcsak a radikalizálódott muszlimokkal van baj, hanem a menekültválsággal felkavart állóvíz miatt súlyosabbak a társadalmi feszültségek is. A német belügyminisztérium jelentése szerint a politikai okokból elkövetett bűncselekmények száma tavaly rekordmagas volt, 41 500 incidens, ebből 4300 volt erőszakos. 2015-höz képest tavaly ráadásul több mint ötven százalékkal nőtt a menekültek által elkövetett bűncselekmények száma. Válaszul nőtt a szélsőjobb által elkövetett bűncselekmények száma is, ebből 12 ezer volt tavaly.
Ebben a környezetben elengedhetetlenül fontos végre tisztázni a szabályokat, világossá tenni, mit jelent németnek lenni, mi kell ahhoz, hogy valaki Európa legerősebb gazdaságú államában élhessen. A kereszténydemokrata belügyminiszter, Thomas de Maizière tízpontos iránymutatást dolgozott ki, hogy megfogalmazza a német kultúra és civilizáció alapelveit a bevándorlók számára is. Nehéz belekötni e pontokba, szerepel köztük, hogy Németországban a tanulás érték; hogy a németek nem fedik el az arcukat; hogy az országot a kereszténység formálta, és a Nyugat része, s hogy a kézfogás hagyományos üdvözlési forma.
Ha ennek a szabályrendszernek sikerül valamilyen épkézláb keretet adni – mondjuk az oktatás részévé tenni –, és nem marad meg pusztán a szavak szintjén, az akár jelentős mértékben segítheti a bevándorlók akadozó (pesszimistábbak szerint megbukott) integrációját. Arany középút lehet ez ugyanis az erőszakos asszimiláció és a mára egyértelműen zsákutcának bizonyuló szélsőséges multikulturalizmus között.
Nemigen lehet azonban legyőzni a bevándorlók integrációjával kapcsolatos nehézségeket úgy, hogy közben a többségi társadalom egyes tagjai mindent megtesznek a problémák fenntartásáért. Ugyanis a német szélsőbaloldali ellenzék (elsősorban a Zöldek és a Baloldali Párt részéről) egyből nekiesett a belügyminiszternek. Volt, aki azzal vádolta a kereszténydemokratákat, hogy az akcióval csak a bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak párt szavazóit próbálják átcsábítani, volt, aki csak szimplán lenacionalistázta a jobb sorsra érdemes De Maizière-t. Van, aki realitásérzék híján megpróbálta elviccelni az egészet, mondván, akkor már említsék meg a német kultúra részeként a szandál-zokni kombinációt is.
A helyzet erősen emlékeztet arra, amikor a magyar baloldal a migrációs válság elején tett furcsa kijelentéseket: miközben már százezrek tartottak Európa felé, szerencsétlen időzítéssel több politikus még arról beszélt, hogy a bevándorlás csak álprobléma – az eredményt láttuk. Egy tanulságot mindenképpen le lehet vonni a történtekből: a XXI. század Európájának egyik legnagyobb kihívását nem oldhatjuk meg sem a szélsőjobboldali hisztéria, sem a baloldali-liberális struccpolitika jegyében. Németországban még ma sem vesznek tudomást a lakónegyedben tomboló elefántról, még akkor sem, amikor éppen eltaposni készül őket.
Persze, lehet mondani, hogy „nincs itt semmi látnivaló”, ám sem a számok, sem a kézzelfogható tapasztalatok nem ezt támasztják alá. Mert ha De Maizière belügyminiszter szavait lehet is egyszerű szavazatszerzési kísérletként értelmezni, a brit kormány mellett tanácsadóként – vagyis nem választott tisztségviselőként – dolgozó Louise Caseyéit már kevésbé. Casey jelentésében (ne feledjük, a multikulturalizmus egyik zászlóvivőjéről van szó!) az Egyesült Királyságban élő bevándorlók helyzetét vizsgálva kijelentette, az iszlámhívők által legsűrűbben lakott régiókban a 31 százalékot is eléri azoknak a muszlimoknak az aránya, akik helyesnek gondolják a többnejűséget, 23 százalékuk támogatja a tradicionális iszlám törvénykezés, a saría bevezetését a brit törvények helyett az ország egyes részein. A jelentéstevő egyik fő javaslata, hogy a szigetország iskoláiban tanítsák a gyerekeket a brit értékekre, mint amilyen például a demokrácia, az egyenlőség és a tolerancia.
Innen úgy tűnik, De Maizière pontjainak fő erőssége, hogy pontosan átlátja: Németország jókora változáson esett át az utóbbi néhány évtizedben, az ország etnikai összetétele – gondoljunk csak a többmilliós török kisebbségre – pedig alaposan megváltozott. Csak remélni tudjuk, hogy minél többen rájönnek: Európa egyik leggazdagabb történelmi és kulturális tradíciójával rendelkező nemzetéhez tartozni nem csak annyit jelent, hogy a szandált zoknival hordjuk.
