Korunk hősei

Hazugságszámba menő túlzás a „szerkesztőségbe való betörésről” és „az újságírók megfélemlítéséről” beszélni.

A híradások és a kommentárok száma, indulati töltése alapján a Momentum Mozgalom benyomulása az Origó szerkesztőségébe bizonyosan bekerül a 21. század legfontosabb eseményei közé, feltéve hogy ükunokáink is fogékonyak lesznek a történelmi gagyi iránt. Ezt a szánalmas ügyet úgy prezentálják egyes, főleg kormánypárti orgánumok, mint a világtörténelem legújabb fordulópontját, amely után a világ már soha többé nem lesz ugyanolyan, mint annak előtte. Példátlan skandalum, ilyen atrocitás még soha nem esett! – háborogtak a különféle toll- és mikrofonforgatók, s valóban, a momentumosok eljárását nem fogjuk eljövendő nemzedékek elé követendő példaként állítani, de egyes fórumok erőltetett felháborodása hol siralmas, hol nevetséges és gyakran ízléstelen.

Hazugságszámba menő túlzás a „szerkesztőségbe való betörésről”, s ott „az újságírók megfélemlítéséről, agresszív számonkéréséről” beszélni, de holmi ártatlan szerkesztőségi látogatás emlegetése sem az igazság kibontásának az útja. Fekete-Győr András nyilván tisztában van azzal, hogy a velünk szemben ülő partnerünket szelíden kérdezgetni, de közben két kézzel ránehezedni az asztal peremére kifejezetten fenyegető póz, még akkor is, ha a fenyegetett Kovács András ültében is egy fejjel magasabb volt, mint a lábujjhegyre magasodó Fekete-Győr. Ilyenkor ki ijedjen meg kitől, egyáltalán, van-e ok ijedségre? A demokratikus véleményalkotás szabadsága sok mindent megenged, de a Charlie Hebdo szerkesztőségében történt iszonyatos tragédiával állított párhuzam oly elrugaszkodott, hogy inkább úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna.

Az a jóslat sem túl szerencsés, miszerint a momentumos rohamosztagok megszállják a Magyar Televíziót, a Magyar Rádiót, a Magyar Postát, mint a bolsevikok tették 1917-ben Szentpéterváron. A bolsik 1917-ben viszonylag kevés magyar intézményt szálltak meg, de rádióból meg televízióból oroszt sem, pusztán mert még nem léteztek. A momentumosokat a kormányoldalon minden kétséget kizárólag a Lenin-fiúk egyenes ági leszármazottainak hirdetik. De ha már így tartják, Cserny terroristáinak szerkesztőségek elleni támadásait is felhozhatták volna példának. Közülük a leghírhedtebb a Népszava szerkesztőségének ostroma volt 1919. február 20-án. (A támadásnak hat halálos áldozata volt.) A Cserny-féle banda néhány nappal korábban szétverte a Pesti Hírlap és az Új Lap szerkesztőségét is. Ha valaki mindenképpen a momentumosok bolsevik gyökereit akarja érzékeltetni, annak ennyi is elég lenne analógiának, nem kellene Szentpéterváron keresgélnie a magyar közszolgálati médiumokat.

Egyébként a szabad sajtó hőskorában a sértett médiaszereplők benyomulása egy-egy redakcióba, s ott tettlegességig fajuló reklamálásuk szinte mindennapos, természetes jelenség volt. A hírlapírók felkészülten várták az effajta spontán író-olvasó találkozókat. Verhovay Gyula, a Függetlenség című újság főszerkesztője így írt a szerkesztőség felszereltségéről: „Fiatal volt a szerkesztőség, de gyors kezű és erős öklű. [ ] Töltött pisztoly az íróasztalon, éles kard a szék karfáján, a még csak félig berendezett szerkesztőség első kellékei közé tartoztak. Barátaim a fenyegetések hallatára rám kényszerítették az eszközöket: munkatársaim asztaláról sem hiányoztak a fegyverek. Tollunk egy volt mindegyikünknek, fegyverünk több.” A zsurnaliszták használták is összes fegyvereiket, mert akkoriban, 1880 táján az „igényes” olvasó még szemtől szembe szerette megvitatni a sajtószabadság és etika gyakorlatban adódó problémáit. És csak egy kis tülekedés és pofozkodás után jöhettek a párbajsegédek, s esetleg az ügyvédek. A sajtóperekben előállított igazságban akkor sem hittek.

Verhovay és kortársai bátran és gerincesen vállalták írásaikat, jóllehet ők is tévedtek, felültek fals információknak, netán elragadta őket a hevület és túlzásokba estek, igaztalan ítéleteket hoztak, megsértettek olyanokat is, akik nem szolgáltak rá. De az is biztos, hogy Verhovay nem bámult gyáván és bután az őt felelősségre vonó emberre, s nem hebegte bárgyún, hogy őt hagyják békén, mert nem közszereplő. Mert Kovács Andrásnak, az Origó üdvöskéjének sajnos ez a szerep jutott. (Bár néhány kormányhű tollnok úgy látta, hogy Kovács elegánsan, de határozottan helyretette Fekete-Győrt, de ők a szóvivőknek is elhisznek mindent.)

Egyébként ez a „nem vagyok közszereplő” szlogen az új kommunikációs csodafegyver a kormányoldalon. Habony sem közszereplő, meg az a sajtós nyikhaj sem, aki kollégánkat nem engedte be egy nyilvános rendezvényre. A nem közszereplés nem valami társadalmi státust jelent, hanem egy erkölcsi magatartást. Azt, hogy valaki nem hajlandó felelősséget vállalni a tetteiért. Akik ballépéseik, hazugságaik, aljasságaik következményei elől saját jelentéktelenségük mögé próbálnak bújni, azok a nem közszereplők. Korunk hősei.