Egyébként a szabad sajtó hőskorában a sértett médiaszereplők benyomulása egy-egy redakcióba, s ott tettlegességig fajuló reklamálásuk szinte mindennapos, természetes jelenség volt. A hírlapírók felkészülten várták az effajta spontán író-olvasó találkozókat. Verhovay Gyula, a Függetlenség című újság főszerkesztője így írt a szerkesztőség felszereltségéről: „Fiatal volt a szerkesztőség, de gyors kezű és erős öklű. [ ] Töltött pisztoly az íróasztalon, éles kard a szék karfáján, a még csak félig berendezett szerkesztőség első kellékei közé tartoztak. Barátaim a fenyegetések hallatára rám kényszerítették az eszközöket: munkatársaim asztaláról sem hiányoztak a fegyverek. Tollunk egy volt mindegyikünknek, fegyverünk több.” A zsurnaliszták használták is összes fegyvereiket, mert akkoriban, 1880 táján az „igényes” olvasó még szemtől szembe szerette megvitatni a sajtószabadság és etika gyakorlatban adódó problémáit. És csak egy kis tülekedés és pofozkodás után jöhettek a párbajsegédek, s esetleg az ügyvédek. A sajtóperekben előállított igazságban akkor sem hittek.
Verhovay és kortársai bátran és gerincesen vállalták írásaikat, jóllehet ők is tévedtek, felültek fals információknak, netán elragadta őket a hevület és túlzásokba estek, igaztalan ítéleteket hoztak, megsértettek olyanokat is, akik nem szolgáltak rá. De az is biztos, hogy Verhovay nem bámult gyáván és bután az őt felelősségre vonó emberre, s nem hebegte bárgyún, hogy őt hagyják békén, mert nem közszereplő. Mert Kovács Andrásnak, az Origó üdvöskéjének sajnos ez a szerep jutott. (Bár néhány kormányhű tollnok úgy látta, hogy Kovács elegánsan, de határozottan helyretette Fekete-Győrt, de ők a szóvivőknek is elhisznek mindent.)
