Liberalizmus: átok és lehetőség

Mára kiderült, hogy a gazdasági és az egyéni szabadság nehezen fér meg egymással.

A brüsszeli Midi pályaudvarral szemben hatalmas, éjszaka is megvilágított betűk hirdetik a Liberale Vakbond, vagyis a liberális szakszervezet székházát. Finnország vezető liberális pártja sokáig az Agrár Liga nevet viselte, és leghűségesebb támogatói ma is a parasztok, vagy, ahogy inkább mondani szokás, a farmerek. A holland választásokat idén tavasszal megnyerő liberálisok vezetője úgy nyilatkozott, hogy aki bevándorlóként nem tud, nem akar alkalmazkodni a holland szokásokhoz, az költözzön el az országból. 

Ha arra keressük a választ, miért bukott meg a liberalizmus hazánkban, méghozzá annyira, hogy már nemcsak a jobboldalon, hanem lassan a baloldalon is szitokszónak számít, érdemes elgondolkodnunk ezen a három példán. A mai Magyarországon kevés egymástól távolabb eső fogalom van, mint a liberálisok és a szakszervezeti mozgalom, de a „liberális paraszt” kifejezés is legfeljebb a kabaréban hangozhat el. Az se jutna eszébe senkinek, hogy a magyar liberálisoktól várja el hagyományaink, szokásaink tiszteletben tartását.

Pedig nem volt ez mindig így. A rendszerváltozás táján nálunk is megjelentek liberális színezetű szakszervezetek. De vezetőik a hagyományos szakszervezetek szétverését tekintették a feladatuknak, és miután ezzel nagyjából végeztek, politikusként átigazoltak az SZDSZ-be vagy a Fideszbe. 1990 táján ígéretes programmal jelent meg az Agrárszövetség, amely 1994-ben a liberális választási blokkba is belépett az előbb említett két párt mellé. A kisgazda demagógia azonban hamar elsöpörte ezt a kezdeményezést, és a liberális gondolat teljesen kiszorult a magyar vidékről.

A modern liberalizmus alapproblémája egyszerűen megfogalmazható. A gazdasági és az egyéni szabadság nehezen fér meg egymással, és csak a gazdagabb országokban, óvatos kalibrálással egyeztethető össze úgy-ahogy. A liberalizmus korlátlan érvényesítése a gazdaságban lényegében lehetetlenné teszi az egyéni szabadság érvényesítését a szegényebb tömegek számára. A szabad véleménynyilvánítás, a politikai tájékozódás, a polgári szerveződés, de még a szabad szexuális élet jogával is csak az tud élni, akinek ehhez megvan a kellő jövedelme, vagyona, iskolázottsága. Ahol pedig a piaci erőket nem kontrollálja erős társadalompolitika, ott egyre nagyobb szakadék tátong a jómódú középosztály és a leszakadó tömegek között. Az utóbbiak érthetően szembefordulnak a szabad verseny, a liberális kapitalizmus eszméjével. És mivel a liberális szabadságjogokat ugyanazok hirdetik, mint akik a szabad versenyt propagálják, a leszakadó milliók sajnos az egyéni szabadságjogokat is a gazdagok felesleges luxusának tartják. Hosszabb távon persze tévednek, hiszen a szabadságjogok megvonásának is ők és a gyerekeik lesznek az igazi áldozatai. De ennek belátásához pontosan az a tudás kellene, amit elvesz tőlük a szabad versenyes kapitalizmus a minőségi oktatás piacosításával, a tömegmédia elbutításával, a munkahelyi szolidaritás szétverésével.

A nyugat-európai liberális pártok háromféle választ találtak a liberalizmusnak erre az alapvető ellentmondására. Vannak, akik vállalják, hogy egyértelműen a viszonylag széles, jómódú középosztály érdekeit képviselik. Belgiumban vagy Hollandiában kinevetnék azt, aki baloldalinak nevezné a liberálisokat, akik helyi viszonylatban a kereszténydemokratáktól is jobbra állnak. Ehhez persze az kell, hogy a hagyományos, ideológiai jellegű kérdésekben széles körű konszenzus legyen a nagy pártok között. Amikor például Mark Rutte liberális pártelnökként a holland életformáról beszél, akkor nem a szigorú kálvinista etikát, hanem a mára kialakult, szabadságközpontú életformát védené az iszlám fanatikus ágával szemben. Ez a „Benelux liberalizmus” a nagytőkét és a jómódú polgárságot támogatja, a szocialistákra és a kereszténydemokratákra hagyva a szociális értékek védelmét.

Másutt a liberálisok megpróbálnak a piacgazdaság eredendő igazságtalanságaira is választ találni. A brit liberálisok fénykorukban, Tony Blair kormányzása alatt baloldalibbak voltak a Munkáspártnál, de erősen szociális programjukat lesöpörte a két nagy pártra épülő brit választási rendszer. A liberális közgazdászok és egyéb szakértők számos országban – így Magyarországon is – a szocialista, szociáldemokrata pártokat igyekeztek elfoglalni, meghirdetve a szociálliberális utat. Ahelyett azonban, hogy összehangolták volna a piacgazdaság és a társadalmi igazságosság értékeit, a divatos frázisokkal megvezetett vagy korrumpált pártvezetők segítségével a neoliberális kurzust kényszerítették rá ezekre a pártokra. Így nemcsak a liberalizmust, hanem a baloldalt is sikerült lejáratniuk.

Létezett azonban egy harmadik út is, amelyről Magyarországon szinte sohasem esik szó. A modern nyugat-európai, közkeletűen szélsőjobboldalinak nevezett mozgalmak jelentős része egykori liberális pártokból alakult át. Geert Wilders egy ideig a liberális párt képviselője volt a holland parlamentben, de az osztrák és a flamand szélsőjobbnak is erős liberális gyökerei vannak. A német AfD pedig egyértelműen az ottani szabad demokraták kiábrándult választóinak megnyerésével kezdte a működését. E pártok alapvetően a neoliberális gazdaságpolitikát hirdetik. A liberális pártoktól elsősorban az különbözteti meg őket, hogy a jómódú középosztály helyett a középosztályi státusból lecsúszó vagy a lecsúszástól rettegő rétegeket célozzák meg. És mivel ezek elsősorban a szegényektől és a bevándorlóktól féltik a státusukat, ezért vevők a szegény- és migránsellenes szólamokra.

A magyar liberálisok az elmúlt évtizedekben nem is akarták megérteni eszmerendszerük beépített ellentmondását. Azt, hogy a korlátlan szabad verseny világában a társadalom többsége nem tud élni egyéni szabadságjogaival, s ezért nem is tartja azokat sokra. Különösen igaz ez egy olyan országban, amely gyakorlatilag védtelen a fejlett Nyugat gazdasági inváziójával szemben. A magyar sajtópiac története, mint cseppben a tenger, jól mutatja, hogy a külföldi tőkébe vetett liberális vakhit öngyilkos tévedés volt. Sajnos nemcsak a liberálisokra, hanem az egész sajtószabadságra nézve. A privatizáció, a nyugati tőke és a kapitalista globalizáció feltétlen, doktriner kultusza lerombolta a magyar liberalizmust. Trump elnökké választása azt is megmutatta, hogy az istenített Amerika nagyon másmilyen, mint ahogy a hazai liberális mantra hirdette.

Pedig egyéni szabadságjogokra, szabad és minőségi sajtóra, hitünk, világnézetünk félelem nélküli megvallására, a hazai vállalkozások piaci esélyeinek a megvédésére, s általában egy erős civil társadalomra nagyon is szükségünk lenne. De a szociális értékek és a nemzeti érdekek tisztelete nélkül mindez elérhetetlen álom marad számunkra.

A szerző publicista, volt EP-képviselő