A nyugat-európai liberális pártok háromféle választ találtak a liberalizmusnak erre az alapvető ellentmondására. Vannak, akik vállalják, hogy egyértelműen a viszonylag széles, jómódú középosztály érdekeit képviselik. Belgiumban vagy Hollandiában kinevetnék azt, aki baloldalinak nevezné a liberálisokat, akik helyi viszonylatban a kereszténydemokratáktól is jobbra állnak. Ehhez persze az kell, hogy a hagyományos, ideológiai jellegű kérdésekben széles körű konszenzus legyen a nagy pártok között. Amikor például Mark Rutte liberális pártelnökként a holland életformáról beszél, akkor nem a szigorú kálvinista etikát, hanem a mára kialakult, szabadságközpontú életformát védené az iszlám fanatikus ágával szemben. Ez a „Benelux liberalizmus” a nagytőkét és a jómódú polgárságot támogatja, a szocialistákra és a kereszténydemokratákra hagyva a szociális értékek védelmét.
Másutt a liberálisok megpróbálnak a piacgazdaság eredendő igazságtalanságaira is választ találni. A brit liberálisok fénykorukban, Tony Blair kormányzása alatt baloldalibbak voltak a Munkáspártnál, de erősen szociális programjukat lesöpörte a két nagy pártra épülő brit választási rendszer. A liberális közgazdászok és egyéb szakértők számos országban – így Magyarországon is – a szocialista, szociáldemokrata pártokat igyekeztek elfoglalni, meghirdetve a szociálliberális utat. Ahelyett azonban, hogy összehangolták volna a piacgazdaság és a társadalmi igazságosság értékeit, a divatos frázisokkal megvezetett vagy korrumpált pártvezetők segítségével a neoliberális kurzust kényszerítették rá ezekre a pártokra. Így nemcsak a liberalizmust, hanem a baloldalt is sikerült lejáratniuk.
