Nagyot fordult látható világunk rövid két év alatt, miután legalább két évtizede értek a mélyben a változások. E változások fő elszenvedője a nyugati alsó középosztály. A foglalkoztatásukhoz szükséges tőke kivándorol az anyaországokból, az olcsó munkaerő viszont bevándorol ugyanide, olyan nyomás alá helyezve a képzetlenebb bennszülött rétegeket, hogy a 2008-as pénzügyi (döntően hitel- és lakhatási) válsággal találkozva ez valósággal megrengette a nyugati társadalmakat.
A válságot követő konszolidáció, a magas hozzáadott értékű pénzügyi és szolgáltató szektor („tudásszektor”) folyamatos térnyerése és a kétkezi munka rovására terjeszkedő robotizáció ahelyett hogy visszaadott volna valamit az elveszített életlehetőségekből, csak erősítette azt a folyamatot, hogy a kevésbé termelékeny munkaerő veszít a társadalmi rangjából, a helyzete bizonyos szakmákban kilátástalanná válik.
Az észak-atlanti térségben ezek a szociális és etnikai feszültségek a migráció nem szűnő áramával csak súlyosbodtak, és egyre inkább a kulturális, sőt a rasszok közötti ellentétek formáját öltötték. A közel-keleti és észak-afrikai válsággócok olyan néptömeget nyomtak Európára, hogy az amúgy is borulékony nemzeti politikai centrumokat legalább öt fejleménnyel szemben védekezésre kényszerítették. Ezek: a bevándorlás jelentette szociális, kulturális és gazdasági nyomás; a migrációhoz kötődő terrorizmus; az orosz segítséggel felerősödő kelet-közép-európai autokráciák; a szintén orosz támogatást élvező nyugati radikális mozgalmak; valamint az Európai Unió saját strukturális gyengeségei.
2015-re mindenhol kitapinthatóvá vált a közép meggyengülése és a radikalizmusok megerősödése. A szociális kilátástalanság érzése találkozott a kulturális-vallási elbizonytalanodással, ennek következtében jelentősen csökkent a „nyílt társadalom” eszméjének vonzereje. A 2017-es liberális „ellentámadást” – az osztrák, holland, francia és a várható német (legalább átmeneti) politikai stabilizációt – látva egyelőre nem nyilvánvaló, hogyan alakul végül politikai rendszereink egyensúlya, de a globalizációval szembeni nyugati kritika hatása még évtizedekig velünk fog maradni.
A centrum meggyengülése a nyugati konzervatív pártokat sem hagyta érintetlenül. A nyugati centrista konzervativizmus fősodra, amely korábban – némileg leegyszerűsítve – egy politikai szemléletben egyesítette a piaci-vállalati elitet a tradicionalistább, kistelepülési rétegekkel, érezhetően megbomlott. Míg az előbbi kezdetben fenn tudta tartani a nyitottság politikáját, addig a legtöbb helyen 2016-ra át kellett adnia vezető helyét a nemzeti szemléletű, migrációellenes belső ellenzéknek, ami meggyengítette a konzervatív pártokat, vagy radikális irányba fordította őket. Ahol az egység nem vezetett belső töréshez és hatalomátrendeződéshez (például Németországban, szemben az Egyesült Államokkal, Franciaországgal vagy az Egyesült Királysággal), ott is megdőltek a korábbi bizonyosságok, és a konzervatív politikáról máig nem tudható, milyen irányba fog továbbfejlődni.
Magyarországon, ahol a konzervativizmusnak régóta a nacionalizmus tölti be a helyét, nem volt szükség ilyen átrendeződésre, mert a jobboldalon – 2010 óta kimondottan, de valójában több mint száz éve – az etnikai-kulturális felfogás uralkodik. A fentebb bemutatott folyamat – a modernizáció és a globalizáció tömegméretű kulturális-etnikai kritikája, illetve a demokrácia lázadása a liberalizmus ellen – olyan modernizációellenes fordulat, amelybe Magyarország könnyedén belesimult, és egy történelmi pillanat erejéig közös nevezőre jutott a (nyugati) világtrenddel.
Ez a pillanat azonban nem biztos, hogy sokáig kitart. Ma éppen úgy tűnik, hogy ami a gazdasági életben eddig is nyilvánvaló volt – tudniillik hogy a globalizációban és a tudásiparban nincs megállás –, az rövidesen újra éreztetni fogja magát a politikai rendszerekben is, és visszaállhat a közép ereje. De mi lesz a konzervativizmus helye az újra stabilizálódó progresszív korban? Egy olyan korban, amelyben jó eséllyel folytatódni fog a dehumanizáció, és a társadalmak szociális-kulturális bomlását elleplezendő új politikai logika alakulhat ki: a kevésbé termelékeny rétegek alapjövedelmével és szociális foglalkoztatásával házaló, a párhuzamos kultúrák békés együttélését értéksemleges rendpártisággal szavatoló kiterjedt állam.
A konzervativizmus az értékteremtő ember politikai gyakorlata, amelyhez óhatatlanul hozzátartozik az életet gazdagító hitek és hagyományok, a közösségek (a család, a nemzet és a köztes, mesterséges csoportok), valamint az erkölcsös választásainkat lehetővé tévő szabadság védelme. A (nyugati, polgári) rend, a maga átfogó értelmében. Minden, amit egy „új közép” a szűken vett – fizikai – rendhez fűződő értéksemlegességével veszélyeztet.
Nekünk, konzervatívoknak is modernizálódnunk kell. De több megőrzendő van bennünk és a gyakorlatunkban, mint hajlamosak vagyunk gondolni.
A szerző filozófus
