Médiabuborék – az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozhatunk ezzel a kifejezéssel, amely azt a jelenséget hivatott leírni, amikor egyes politikai szereplők vagy választói csoportok nem látnak túl saját szűkebb véleményközösségükön, s így elkerülik a szembesülést más, forgalomban lévő, akár dominánssá váló nézetekkel. A „westminsteri buborék” miatt érte meglepetésként a londoni politikai elitet, hogy az angol vidék az unióból való távozásra voksolt, és hasonló buborékban élték életüket a progresszív Amerika képviselői is, akik Hillary Clinton győzelmének biztos tudatában hajtották álomra a fejüket, hogy aztán másnap Donald Trumpra ébredjenek. De ilyesmiben lehetett részük a honi liberálisoknak is, akik másfél évtizedes szabad szárnyalás után 2010-től a parlamenten kívülről nézték, ahogy a Jobbik jön föl, mint a talajvíz. Maga a jelenség tehát nem új keletű, legfeljebb még pregnánsabbá tette a közösségi média, ahol már végképp nem könnyű megmondani, hogy amit a Facebook-falunkon látunk, az a falon túli világban is úgy van-e.
Az érzékletes kifejezés viszont annyiban félrevezető, hogy míg egy buborékot könnyű kipukkasztani, addig kimozdítani valakit a politikai komfortzónájából nem kis feladat. Bár a fenti példák egy-egy jól fejlett médiabuborék zajos végéről tanúskodnak, ez a ritkább eset. Az emberek többsége hajlamos a végsőkig ragaszkodni dédelgetett meggyőződéseihez, főleg ha a politikától rendszeresen megkapja az ehhez szükséges muníciót. Vegyük a mai magyar kormánypárti szavazót, akinek óriásplakátok üzenik, hogy Brüsszelt meg kell állítani; a híradóból arról értesül, hogy migránstömegek állnak ugrásra készen a határainkon; az újságban azt olvassa, hogy a Momentum félresikerült origós akciója a Charlie Hebdo elleni támadással ér fel; az interneten az ismerősei arról posztolnak, hogy a Soros-legények magyar Majdanná akarják változtatni a Kossuth teret. Ez nem egyszerű buborék, jóval több annál, inkább egyfajta bizarr társas utazás egy szűk, zárt és fullasztó térben, mondjuk egy tengeralattjárón. Valahol a háborgó vizek mélyén, ahol csak a kapitány tudja, merre tartunk.
A baj csak az, hogy a narancssárga tengeralattjárón nem csupán a kormánypárti közönségnek jutott hely, hanem ott ül rajta az egész ország. A közélet tudatos hiszterizálása, amely a tömegdemokrácia többé-kevésbé természetes velejárója, nálunk hallgatólagos kormányprogrammá emelkedett, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ma már önálló minisztérium foglalkozik vele. A Fidesz 2010-ben – legjobb tudomásunk szerint – arra kapott felhatalmazást, hogy egy élhetőbb országot építsen. Hogy ez a célkitűzés meddig volt érvényben, arról lehet vitatkozni, de egy biztos: a kormányzat már jó ideje nem épít mást, csak virtuális valóságot. 2016-ban majdnem egy egész évet szántunk a kvótaellenes népszavazásra, amelyről senki sem tudta, hogy az „érzelmi jelentőségén” túl mi is a valódi tétje – talán nem is baj, hogy már sohasem fog kiderülni. Az pedig már most látszik, hogy bár 2017 a lázadás éveként indult, nyugat-európai érdeklődés híján inkább a Soros elleni élet-halál harc éve lesz belőle. Ezzel csak elleszünk valahogy 2018-ig és a választásig.
Mindezzel a Fidesz új minőséget hozott a magyar politikába. Hiszen korábban is láttunk már cinikus, számító vagy szimplán csapnivaló kormányokat; arra viszont még nem volt példa, hogy egy kormányzó párt kizárólag az általa fújt buborékban élő mintegy kétmillió embernek politizáljon, látványosan lemondva a többi választópolgárról. Ehhez persze szükség van egy olyan választási rendszerre, amelyben az egy tömbben szavazó Fidesz-tábor könnyedén behúzhatja a győzelmet, sőt akár még a kétharmadot is hozhatja. Szükség van azonban valami másra is: olyan ellenzékre, amely az utóbbi pár évet a maga médiabuborékjában töltötte. Ebben a buborékban mindenkinek elege van a Fideszből, így az embernek nincs más dolga, mint hogy lájkolja az aktuális kormányellenes mémet, esetleg elsüssön alatta valami csípős kommentet. Majd elégedetten nézze, ahogy az elégedetlenség fokozódik, és beveri a rendszer koporsójába az utolsó szöget. Szerencsére ilyesmi gyakran történik: ilyen volt a kormányzati hátraarc netadó- és boltzárügyben, az olimpiarendezés lefújása vagy újabban a lex CEU elleni tiltakozási hullám. És ki tudja, hány utolsó szöget lehet még beverni, amíg a Fidesz megnyeri a következő választást, hogy tovább építse bukott rendszerét.
A buborékoknak persze az a természetük – akár kormánypártiak, akár ellenzékiek –, hogy előbb-utóbb kipukkadnak. A tengeralattjáró léket kap, és beárad a hideg, zavaros víz. Hogy ez mikor fog bekövetkezni, azt nem tudjuk, de mindenképpen jót tenne a magyar politikai életnek. Mert legyenek bár mégoly riasztóak a baleset várható következményei, jelenleg enélkül is süllyedünk.
