Németországban az adóhatóság is felfigyelt a jelenségre, és lépni próbált: kötelezővé tették, hogy a kisvállalkozóival dolgozó ápolók is megkapják a minimálbért a munka teljes idejére. Ez viszont a huszonnégy órás szolgálat esetében olyan nagy összegre rúgna, hogy egyelőre nagyon kevesen fizetik ki. Úgy tűnik, kettős szorításban őrlődünk itt, Közép- és Kelet-Európában. Egyrészt méltatlanul alacsony bért kapnak, akik itthon maradtak, miközben bizonyos termékekért és szolgáltatásokért itt is nagyjából ugyanannyit kell fizetni, mint Európa más részein. Ha pedig átmegyünk dolgozni hozzájuk, sokszor másodrendű uniós polgárok leszünk: ugyanannyi munkáért jóval kevesebb bér jut, mint egy helyinek, ráadásul sokszor meg is alázzák a keletről jött munkavállalót. Az itthon hagyott gyermekek pedig szülők nélkül nőnek fel, és ezt nem lehet drága ajándékokkal kompenzálni.
Könnyű azt mondani, hogy nem kötelező ezt csinálni, de a reménytelen anyagi helyzet nagy úr. Ha valaki kiszolgáltatott, az még nem jelenti, hogy akkor meg is lehet alázni, át lehet verni, vele kapcsolatban ki lehet játszani a törvényeket. Nagyon úgy tűnik, virágzó iparággá nőtte ki magát az olasz–német–osztrák–angol idősgondozás, jellemzően Közép- és Kelet-Európából érkezett olcsó munkavállalókkal. Nekik nincs választásuk, de a munkaadónak lehet: emberszámba veszi őket, megadva nekik azt, ami jár. Hogy ez többe kerül, az igaz, de ha ennyire kényesek vagyunk például a környezetvédelemre, akkor talán az embervédelmet sem kellene elhanyagolni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!