Újságírói munkámban időnként előfordul, hogy általam fontosnak gondolt cikk marad érdemi visszhang nélkül, vagy olyan nagy port kavar, amire nem számítottam. Most éppen az derült ki, hogy darázsfészekbe nyúltam: a szombati Magazin vezető anyagaként megjelent, a középkorú román nők olaszországi munkavállalásáról szóló írás gerjesztett nem várt indulatokat. A cikk arról szól, hogy a rendszerváltás forgataga után munka nélkül maradt romániai hölgyek tízezrei vállalnak ápolási munkát Európa legöregebb társadalmában, Olaszországban. A sokszor demens, Alzheimer-kórban szenvedő idősek ellátása huszonnégy órás kemény feladat, és az otthonuktól távol került, sokszor feketén alkalmazott, képesítés nélküli gondozók depressziósak lesznek, köreikben négyszer akkora az öngyilkosságra való hajlam, mint a más munkakörben dolgozóknál. Nyolc-kilencszáz euróért vállalják az önkéntes rabszolgaságot, hozzákötve egy haldoklóhoz, hogy el tudják tartani otthon maradt családjukat.
Elárasztottak az olvasói levelek és a közösségi oldalon megfogalmazott üzenetek. A levéltengerből két fontos tábor körvonalazódik. Az első azoké, akik nem értenek egyet azzal, hogy itt egy huszonegyedik századi modern rabszolgaságról van szó, szerintük ezek az emberek önként mentek külföldre jó pénzt keresni. Írt idős, két szakvizsgás orvos, aki 126 ezer forintos nyugdíjat kap, egy kórházi ápoló pedig megemlítette, ő itthon három-négyszáz euróért kénytelen dolgozni. A levélírók másik tábora arról tudósított: rengeteg magyar nő jár hasonló cipőben. Egy asszony arról írt, hogy néhány éve egy hazai közvetítőcég segítségével vállalt ilyen munkát Németországban, és abban az esztendőben csak ez a cég ötezer magyar nőt helyezett el a németországi idősgondozásban! Igaz, valamivel magasabb, átlagosan ezerkétszáz eurós bérért, de kényszerítve őket, hogy kisvállalkozást indítsanak, hogy a megbízónak ne kelljen kifizetnie utánuk a közterheket. Ha a munkavállaló mindent befizetne, a zsebében neki is csak nyolcszáz euró maradna, ezért sokan egészségbiztosítás nélkül dolgoznak éveket. Nekik sincs szabadnapjuk, vagy ha van is, nem annyi, mint amennyit a törvény előírna. Ápolásra szegődtek, de a család, amely felfogadta őket, gyakran cselédfeladatokat is rájuk sóz, több évtizedes mocskot pucoltatva el velük pincéből-padlásról. Van úgy, hogy nem biztosítanak nekik külön szobát, némelyeknek szó szerint kiporciózzák az ételadagot, megszabják, hányszor fürödhet egy héten. Az ápolóknak könyörögniük kell, hogy a gondozottnak legyen pelenkája, vagy adjanak a szükséges gyógyszerre pénzt. Sokszor megalázzák őket: agresszív betegekről írnak, vagy a sarokba ürítő alzheimeres gondozottról, aki azt mondja nekik, hogy ez az ő háza, ahol azt csinál, amit akar. Arra is volt példa, hogy a gondozót a család bezárta egy pincébe, ahonnan a demens gondozott mentette ki őt! Sokak véleménye egybecseng: még a legkedvesebb család is úgy viselkedik velük, mintha kilóra vették volna.
