Újságírói munkámban időnként előfordul, hogy általam fontosnak gondolt cikk marad érdemi visszhang nélkül, vagy olyan nagy port kavar, amire nem számítottam. Most éppen az derült ki, hogy darázsfészekbe nyúltam: a szombati Magazin vezető anyagaként megjelent, a középkorú román nők olaszországi munkavállalásáról szóló írás gerjesztett nem várt indulatokat. A cikk arról szól, hogy a rendszerváltás forgataga után munka nélkül maradt romániai hölgyek tízezrei vállalnak ápolási munkát Európa legöregebb társadalmában, Olaszországban. A sokszor demens, Alzheimer-kórban szenvedő idősek ellátása huszonnégy órás kemény feladat, és az otthonuktól távol került, sokszor feketén alkalmazott, képesítés nélküli gondozók depressziósak lesznek, köreikben négyszer akkora az öngyilkosságra való hajlam, mint a más munkakörben dolgozóknál. Nyolc-kilencszáz euróért vállalják az önkéntes rabszolgaságot, hozzákötve egy haldoklóhoz, hogy el tudják tartani otthon maradt családjukat.
Elárasztottak az olvasói levelek és a közösségi oldalon megfogalmazott üzenetek. A levéltengerből két fontos tábor körvonalazódik. Az első azoké, akik nem értenek egyet azzal, hogy itt egy huszonegyedik századi modern rabszolgaságról van szó, szerintük ezek az emberek önként mentek külföldre jó pénzt keresni. Írt idős, két szakvizsgás orvos, aki 126 ezer forintos nyugdíjat kap, egy kórházi ápoló pedig megemlítette, ő itthon három-négyszáz euróért kénytelen dolgozni. A levélírók másik tábora arról tudósított: rengeteg magyar nő jár hasonló cipőben. Egy asszony arról írt, hogy néhány éve egy hazai közvetítőcég segítségével vállalt ilyen munkát Németországban, és abban az esztendőben csak ez a cég ötezer magyar nőt helyezett el a németországi idősgondozásban! Igaz, valamivel magasabb, átlagosan ezerkétszáz eurós bérért, de kényszerítve őket, hogy kisvállalkozást indítsanak, hogy a megbízónak ne kelljen kifizetnie utánuk a közterheket. Ha a munkavállaló mindent befizetne, a zsebében neki is csak nyolcszáz euró maradna, ezért sokan egészségbiztosítás nélkül dolgoznak éveket. Nekik sincs szabadnapjuk, vagy ha van is, nem annyi, mint amennyit a törvény előírna. Ápolásra szegődtek, de a család, amely felfogadta őket, gyakran cselédfeladatokat is rájuk sóz, több évtizedes mocskot pucoltatva el velük pincéből-padlásról. Van úgy, hogy nem biztosítanak nekik külön szobát, némelyeknek szó szerint kiporciózzák az ételadagot, megszabják, hányszor fürödhet egy héten. Az ápolóknak könyörögniük kell, hogy a gondozottnak legyen pelenkája, vagy adjanak a szükséges gyógyszerre pénzt. Sokszor megalázzák őket: agresszív betegekről írnak, vagy a sarokba ürítő alzheimeres gondozottról, aki azt mondja nekik, hogy ez az ő háza, ahol azt csinál, amit akar. Arra is volt példa, hogy a gondozót a család bezárta egy pincébe, ahonnan a demens gondozott mentette ki őt! Sokak véleménye egybecseng: még a legkedvesebb család is úgy viselkedik velük, mintha kilóra vették volna.
Németországban az adóhatóság is felfigyelt a jelenségre, és lépni próbált: kötelezővé tették, hogy a kisvállalkozóival dolgozó ápolók is megkapják a minimálbért a munka teljes idejére. Ez viszont a huszonnégy órás szolgálat esetében olyan nagy összegre rúgna, hogy egyelőre nagyon kevesen fizetik ki. Úgy tűnik, kettős szorításban őrlődünk itt, Közép- és Kelet-Európában. Egyrészt méltatlanul alacsony bért kapnak, akik itthon maradtak, miközben bizonyos termékekért és szolgáltatásokért itt is nagyjából ugyanannyit kell fizetni, mint Európa más részein. Ha pedig átmegyünk dolgozni hozzájuk, sokszor másodrendű uniós polgárok leszünk: ugyanannyi munkáért jóval kevesebb bér jut, mint egy helyinek, ráadásul sokszor meg is alázzák a keletről jött munkavállalót. Az itthon hagyott gyermekek pedig szülők nélkül nőnek fel, és ezt nem lehet drága ajándékokkal kompenzálni.
Könnyű azt mondani, hogy nem kötelező ezt csinálni, de a reménytelen anyagi helyzet nagy úr. Ha valaki kiszolgáltatott, az még nem jelenti, hogy akkor meg is lehet alázni, át lehet verni, vele kapcsolatban ki lehet játszani a törvényeket. Nagyon úgy tűnik, virágzó iparággá nőtte ki magát az olasz–német–osztrák–angol idősgondozás, jellemzően Közép- és Kelet-Európából érkezett olcsó munkavállalókkal. Nekik nincs választásuk, de a munkaadónak lehet: emberszámba veszi őket, megadva nekik azt, ami jár. Hogy ez többe kerül, az igaz, de ha ennyire kényesek vagyunk például a környezetvédelemre, akkor talán az embervédelmet sem kellene elhanyagolni.
És amiről eddig nem esett szó: a magyarországi, erdélyi, romániai időseket is gondoznia kell valakinek. Kérdés, hogy tovább hajtjuk-e a kiszolgáltatottság szekerét azzal, hogy hozunk nálunk is szegényebb rászorulókat Kárpátaljáról vagy éppen Bangladesből, akik aztán nálunk kerülnek hasonló, huszonegyedik századi rabszolgasorba.
