Az „első száz nap” minden újonnan hivatalba kerülő amerikai elnök számára jelképes vizsgaidőszakká – korai sikermércévé – vált 1933 óta, amikor az elnökválasztást megnyerő Franklin D. Roosevelt – a „nagy depresszióból” kilábaló Amerikában – sürgős gazdasági prioritásokat határozott meg a kezdeti száz napra, ráadásul nem saját kormánya, hanem a törvényhozás számára. Bármennyire önkényes is az első száz nap mint időmérték, általános vélekedés szerint az új elnöknek ebben az időszakban van a legjobb lehetősége a változások kezdeményezésére, építve a friss választási diadallal járó politikai tőkére és a közvélemény jóakaratára. Barack Obama első száz napját 2009 elején a „nagy recesszióból” való kilábalást célzó gazdasági ösztönző program rendkívül gyors kongresszusi jóváhagyása koronázta meg. Nem csoda, hogy a jó indulást a közvélemény magas elnöki tetszési mutatókkal jutalmazta.
Az első száz nap az elnöki beiktatási beszéddel kezdődik, amely – tudatosan ellenpontozva a választási kampányok háborús légkörét – történelmileg kötelezően békülékeny hangnemű, és egységbe hív az ország előtt álló kihívások megválaszolására. Politikai fekete hattyúként azonban Donald Trump itt is hagyománytörő volt: a vitriolos establishmentellenességtől („az ő győzelmeik nem az amerikai nép győzelmei”) és kendőzetlen gazdasági nacionalizmustól („a protekcionizmus felvirágzást és erőt fog hozni számunkra”) hemzsegő januári beszéde azt jelezte, hogy kampányüzemmódban fog kormányozni. Beszédmódjával már elnökségének első napján alaposan ráijesztett az egész világra. Későbbi kongresszusi beszédében már az USA globális vezető szerepére alapozott liberális világrend alkonyát vetítette előre: „Az én dolgom nem az, hogy a világot képviseljem, az én feladatom az, hogy az Amerikai Egyesült Államokat képviseljem. Minden országnak joga van ahhoz, hogy a saját érdekét tegye az első helyre.” Közben Trump és a média közötti hidegháború a Fehér Házból is zavartalanul folytatódott, mintha a választási kampány véget sem ért volna. Trump elnökként sem tudta például nagyvonalúan túltenni magát azon, hogy Amerika ötven államának vezető újságjai közül negyvenkilenc a demokrata Hillary Clintont támogatta. A média pedig azon nem tudott túllépni, hogy negyedik hatalmi ágként sem tudta megakadályozni a politikai fősodorból utcahosszal kilógó Trump győzelmét Amerika de facto politikai királynője ellen.