A csúcs túl messze van

Egy társadalom 90 százalékban átlagemberből áll. Az a nem mindegy, ki az a pár százalék, akire a tömeg odafigyel.

Hogy azért tudjuk ma kényelmesen keresztülrepülni az óceánt, mert valakik 100 éve voltak szívesek beleülni a sufniban barkácsolt viaszosvászon madarukba, és elemelkedtek a földtől.

És igen, vannak kudarcok, sőt zsákutcák is, amikor valaki nem helyesen mér föl valamilyen körülményt. Akár a saját képességeit.

Az Egyesült Államok 30 év után leállította az űrsikló programját, mert az alapgondolat volt zsákutca, a szépreményű Wankel-motor 50 éve nem akar célegyenesbe kerülni, és megszámlálhatatlan gyógyszerről a laboratóriumi fejlesztés legvégső szakaszában derült ki, hogy ember gyógyítására alkalmatlanok. Konszernek buktak bele a sikertelen fejlesztésbe – de születtek is vállalatóriások egyetlen ötletből. A különbség közöttük – a vitathatatlanul létező szerencsefaktor mellett – a megfelelő döntéshozatalban van.

A mostani csúcsot ostromlók nem ügyetlen kezdők. Az egyikük négy nyolcezres csúcsot mászott, és ezzel az eredményével a jelenleg élő legsikeresebb hazai expedíciós mászó. A másikuk egy alkalommal állt nyolcezres csúcson, és volt még három másik kísérlete. Mertek komoly célokat kitűzni maguk elé, felkészültek, és döntésük mellett – az észszerűség határáig – kitartottak.

De most olyan klubnak szerettek volna tagjai lenni, mely klub mindössze kétszáz főt számlál... És ez valóban túl merész tervnek bizonyult.

Emlékszem egy gyermekkori számháborúra. Én tutira mentem. Okos voltam. Nem rontottam Hübele Balázs módjára az ellenfélre. Bebújtam egy bokorba, olyan mélyre, hogy senki nem láthatott meg. Igaz, én sem láttam senkit. Aztán amikor elült a csatazaj, nagy diadalmasan előmásztam. Aztán hamarosan elpárolgott a csuda nagy jókedvem. Körülöttem ugyanis mindenki izgatottan idézte fel a játék részleteit, a győztesek is, de azok is, akit leolvastak. Mindenkinek csillogott a szeme és mindenki boldog volt – rajtam kívül.

Akkor megértettem, hogy a kettes alá szintjét alulról súrolni, nem okoz boldogságot.

A nyugati kultúrát az észszerű kockázatvállalás és az emberi erőfeszítés értelmébe vetett hit tette naggyá – és ennek az ethosznak a része a hegymászás.

Persze a hegymászást nevezhetjük vadhajtásnak, hiszen egy társadalom nem attól lesz nagy, hogy minden tagja a Mount Everest csúcsán nyomorog.  

De a brit gyarmatbirodalom, meg a spanyol és a portugál is pontosan attól lett nagy, hogy először a hajósok, majd a tisztviselők, kereskedők tömegesen vették a bátorságot és elmentek a trópusokra valami pontosabban meg nem határozott nyereség reményében – aminek persze sokszor betegség és halál lett a vége. De a hátrahagyott társadalom a hazaküldött tea, kávé, trópusi fák, fűszerek formájában részesült a bátrak kockázatvállalásából.

Természetesen nem lehet mindenki végtelenül öntudatos és célorientált – de nem is kell. Egy társadalom 90 százalékban átlagemberből áll. Az a nem mindegy, ki az a pár százalék, akire a tömeg odafigyel és akit megpróbál követni. 

Biztos vagyok abban, hogy gyerekkorukban sokan álmodoztak kalandos felfedezésekről, sivatagi vagy éppen sarkvidéki expedíciókról, űrutazásról. Aztán ezek a gyerekkori álmok valahogy elillantak és semmi nem lett belőlük. És amikor valaki évtizedekkel később elkezdi piszkálni ezeket az álmokat – ráadásul a közvetlen közelből származó valaki – akkor kevesen merik bevallani maguknak, hogy féltékenyek a várható sikerre. Várják a bukást, amikor pedig az bekövetkezik, megkönnyebbülten gúnyolódnak, hogy „íme az ember, aki a legtöbbször nem mászta meg a Mount Everestet”.  

Sokan azt hiszik, a szem mindent meglát, ami előtte van, de ez nem igaz. Egy ember az előtte álló példából azt látja meg, amit a tudata látni enged. Van, aki a nyolc kudarcot az Everesten, és van, aki a négy sikeresen megmászott nyolcezrest... Mivel mindkettő valóság, mi magunk vagyunk a felelősek azért, hogy mit látunk meg.

A szerző hegyi vezető, a 8201 méter magas Cho Oyu első magyar megmászója, a Megszállottak Klubjának elnöke