Franciák, nagy a baj! Franciaországban jelenleg nem adottak a feltételek a demokratikus és szabad választások megtartásához – ironizált a minap Bencsik Gábor publicista azon hír hallatán, amely szerint Emmanuel Macron pártja akár kétharmados többséget is szerezhet a francia nemzetgyűlési választások második fordulójában. Valóban magas labdáról van szó, amelyet azóta többen is leütöttek a kormánypárti sajtóban és egyéb fórumokon. A fenti megjegyzés célja természetesen a Gulyás Márton által nemrég életre hívott, a hazai választási rendszer arányosabbá tételét szorgalmazó mozgalom kifigurázása. Aminek bizonyára megvan a maga sportértéke, de ha jobban belegondolunk a felvillantott magyar–francia párhuzamba, akkor kiderül, hogy valóban nagy a baj, de történetesen nem Franciaországban.
Aránytalan választási rendszerek máshol is léteznek – ez tény. Sőt, a tárgyilagosság kedvéért gyorsan hozzá is tehetjük, hogy a világ legrégebbi, legnagyobb hagyományú demokráciáiban – jelesül Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban – kifejezetten aránytalan választási rendszer működik. A briteknél csak egyéni választókerületek vannak, ahol a győztes mindent visz; így fordulhatott elő, hogy például 2015-ben az országos átlagban 12,6 százalékot szerzett UKIP mindössze egy képviselőt küldhetett a parlamentbe. Amerikában pedig hiába kapott összességében több szavazatot Hillary Clinton, mégis Donald Trump költözött be a Fehér Házba (bár arról lehetne vitatkozni, hogy az ottani elektori rendszer mennyiben aránytalan, hiszen épp annak hivatott elejét venni, hogy egy-két nagy népességű állam döntse el az elnökválasztást). Ehhez képest mi, magyarok nem is állunk rosszul a pártlistát és egyéni körzeteket kombináló rendszerünkkel.
Az egyetlen apró bökkenő, hogy ezek az aránytalan rendszerek – mint említettük – stabil és kiforrott demokráciákban működnek, Magyarország ellenben nem tartozik ezek közé. Ezt mutatja magának a választási eljárásnak a megváltoztatása is, amiről máig nem tudjuk, hogy mi szükség volt rá. A Gyurcsány-korszakkal valóban rengeteg választónak tele volt a hócipője, de szépen le is tudtak számolni vele az érvényes játékszabályok szerint. S bár azt is sokan elfogadták, hogy a Fidesznek 2010-től számos területen rendet kellett raknia, a többé-kevésbé kiegyensúlyozott kétfordulós, nem a győztesnek kedvező választási rendszer nem szerepelt a hibalistán. Arra, hogy ezt miért kellett megreformálni, nem kaptunk észszerű magyarázatot – pedig létezik ilyen, csakhogy nem elvi, hanem politikai jellegű. A Fidesznek nyilvánvalóan arra volt szüksége, hogy az aktuális politikai térben – ahol tőle balra és jobbra is található egy-egy nála gyengébb ellenzéki csoportosulás – továbbra is kényelmes többséget szerezhessen, sőt adott esetben akár újabb kétharmadot.
A győztest erősítő rendszer bevezetése akkor lett volna indokolt, ha többször – vagy akár csak egyszer is – előfordult volna, hogy a választást követően nem sikerült működő kormánytöbbséget alakítani, erre azonban nem volt példa hazánk rendszerváltás utáni történetében. Egy ilyen rendszer bevezetése ellen szólt viszont mindaz, amit a Fidesz 2010 óta tett az általa gyakorolt erőpolitikának ellenállni képes intézmények módszeres lebontása érdekében. Az angolszász világban azért is működhet aránytalan választási rendszer, mert ott megvannak az állami túlhatalmat korlátozó intézményes garanciák; Franciaországban azért cseng másként, ha kétharmadot szerezhet a Macron-párt, mert arrafelé komoly hagyományai vannak az állampolgári ellenállásnak. Magyarországon viszont a fideszes alkotmányozó többség első dolga a fékek és ellensúlyok kiiktatása volt, a második pedig annak biztosítása, hogy egy efféle többség viszonylag könnyen újra létrejöhessen: ezt biztosítja a 2014-ben másodszor is kétharmadot „előállító” választási szisztéma.
Az persze sehol sincs rögzítve a szabályok között, hogy ezen eljárás szerint csak a Fidesz nyerhet. S Gulyás Márton-féle mozgalom ide vagy oda, elég valószínű, hogy Orbán Viktor pártját egyszer majd ugyanebben a választási rendszerben fogják legyőzni. Félő azonban, hogy ez akkor sem a nyugodt erőnek kedvez majd, hanem inkább a nyugodt erőszaknak – vagyis az akkori győztesek is úgy fogják érezni, hogy gyakorlatilag bármit megtehetnek. Ezért hangzik errefelé riasztóbb lehetőségként a kétharmad, mint Franciaországban, és ezért is volna szerencsésebb egy olyan választási rendszer, amelyben jóval kisebb eséllyel fordul elő ilyesmi. Paradox módon viszont az utóbbi létrehozásához is kétharmad kell, s hogy a végén fenékig ürítsük a pesszimizmus félig üres poharát: ha egyszer egy másik párt szerez majd ekkora többséget, és a Fideszhez hasonlóan közjogi vendettába kezd, aligha egy méltányos rendszer kialakításának vágya fogja vezérelni.
