A győztest erősítő rendszer bevezetése akkor lett volna indokolt, ha többször – vagy akár csak egyszer is – előfordult volna, hogy a választást követően nem sikerült működő kormánytöbbséget alakítani, erre azonban nem volt példa hazánk rendszerváltás utáni történetében. Egy ilyen rendszer bevezetése ellen szólt viszont mindaz, amit a Fidesz 2010 óta tett az általa gyakorolt erőpolitikának ellenállni képes intézmények módszeres lebontása érdekében. Az angolszász világban azért is működhet aránytalan választási rendszer, mert ott megvannak az állami túlhatalmat korlátozó intézményes garanciák; Franciaországban azért cseng másként, ha kétharmadot szerezhet a Macron-párt, mert arrafelé komoly hagyományai vannak az állampolgári ellenállásnak. Magyarországon viszont a fideszes alkotmányozó többség első dolga a fékek és ellensúlyok kiiktatása volt, a második pedig annak biztosítása, hogy egy efféle többség viszonylag könnyen újra létrejöhessen: ezt biztosítja a 2014-ben másodszor is kétharmadot „előállító” választási szisztéma.
Az persze sehol sincs rögzítve a szabályok között, hogy ezen eljárás szerint csak a Fidesz nyerhet. S Gulyás Márton-féle mozgalom ide vagy oda, elég valószínű, hogy Orbán Viktor pártját egyszer majd ugyanebben a választási rendszerben fogják legyőzni. Félő azonban, hogy ez akkor sem a nyugodt erőnek kedvez majd, hanem inkább a nyugodt erőszaknak – vagyis az akkori győztesek is úgy fogják érezni, hogy gyakorlatilag bármit megtehetnek. Ezért hangzik errefelé riasztóbb lehetőségként a kétharmad, mint Franciaországban, és ezért is volna szerencsésebb egy olyan választási rendszer, amelyben jóval kisebb eséllyel fordul elő ilyesmi. Paradox módon viszont az utóbbi létrehozásához is kétharmad kell, s hogy a végén fenékig ürítsük a pesszimizmus félig üres poharát: ha egyszer egy másik párt szerez majd ekkora többséget, és a Fideszhez hasonlóan közjogi vendettába kezd, aligha egy méltányos rendszer kialakításának vágya fogja vezérelni.
