Amit plakátügyben a párt művelt, az felveti a Fidesszel való kollaboráció gyanúját. Ezt az egykor MSZP-s, jelenleg független országgyűlési képviselő, Demeter Márta nyilatkozta lapunknak, így értékelve ez elmúlt bő egy hét eseményeit. Valóban: a szocialisták megvillanása a plakátmizériában kiváló tünetegyüttese a betegségnek, amiben a „Botka-alakulat” szenved. A gyengeség, a szétesettség egyértelműen látszik, a pontos diagnózis azonban bonyolultabb: nehéz eldönteni, hogy egy elvben profi tömörülés és vezetősége valóban lehet-e ennyire béna, vagy bunda, umbulda, mutyi, szervezkedés húzódik a háttérben. A Heti Válasz alaposan feltárta, milyen csatornákon érkezik pénz a Fidesztől a szocikhoz, ám ettől függetlenül is okkal élhetünk a gyanúperrel, hogy ennyi szerencsétlenkedés és nyilvánosság elé vitt belső harc nem lehet véletlen. Vagy ha az, akkor már tényleg minden mindegy.
Nehezen feloldható ellentmondás, hogy korábban Botka László akkor sem jött fel Budapestre, amikor az MSZP-nek még lett volna esélye alakítani a nagypolitikát, ám a biztos bukás tudatában beleállt a háborúba. Vajon miért vállalta a kamikaze szerepet, amit például Mesterházy Attila biztosan nem fogadott volna újra el? Erre – minden más vád felhánytorgatása nélkül – Szeged, az ő hosszabb távú fideszes kormányzás melletti jövőjének és jól létének biztosítása egyfajta válasz lehet. Tény: miközben a rendszer bünteti az ellenzéki fellegvárakat, a szocialista Szeged több tízmilliárdos központi többletforráshoz jutott. Huszonötmilliárd forint adósságot vállalt át tőle az állam, hetvenmilliárdért épülhetett világszínvonalú lézerközpont. Nincs más ellenzéki politikus, nemhogy miniszterelnök-jelölt, akivel maga Orbán Viktor tárgyalt, majd fotósok előtt pózolt volna.
Szoci szempontból 2018 tétje óriási, az elfogadható választási eredmény az utolsó lehetőség, az utolsó vörös patron. (Győzelmi esélyről nincs szó – csak a teljes lebőgés elkerüléséről.) Botka László személyes népszerűsége a felmérések szerint felette áll pártjáénak. Ezzel együtt jövője a nevéhez fűződő számtalan viszály, a lehetséges szövetségesek, barátok eltávolodása miatt is egyre bizonytalanabbnak tűnik. Szövetségesek és barátok nélkül pedig nincs győzelem.
MSZP-közeli elemzések (ilyeneket bőven szállít a Publicus Intézet) szerint természetes, hogy amikor egy párt új irányt vesz, új berendezkedésre áll át, konfliktusok is keletkeznek. Ahol fűrészelnek, hullik a forgács, mondhatnánk. A kampány célegyenesére azonban majd rendezik soraikat, egységesítik a kommunikációt, megszűnik a kibeszélés. Úgy tűnik azonban, hogy ennél sokkal nagyobb a baj a szocialisták székháza táján.
A túlságosan is durva konfliktusoknál is komolyabb probléma a párt szétesettsége. Az, hogy a központi vezetésnek a jelek szerint nemcsak a szocik „celebjeire”, de a választókerületekre, a vidéki végekre sincs lassan ráhatása. Nem tudja a bal kéz, mit csinál a másik bal. Amire végképp nincs mentség, az az üzenet- és történetnélküliség, ami a pártot előrevinné, pozitív értelemben is definiálhatóvá tenné. Marad az Orbán-féle „elmúlt nyolc évet” megelőző másik „elmúlt nyolc év” súlyos öröksége, a múlt ma is okkal felhánytorgatható korrupciós botránysorozata.
A szocialista narratívagyárosok már az álmaikban talán létező Botka–Macron párhuzam emlegetésével is próbálkoztak, előbbit a francia elnökké választott üzletemberhez hasonló nagy újítónak, reformernek akarva beállítani, aki okkal áll bele a konfliktusokba. Csakhogy míg Macron korrupciós és posztkommunista hagyományokkal értelemszerűen nem rendelkező mozgalma rászolgált a Lendületben a Köztársaság elnevezésre (La République en Marche), a szocialisták sorain végignézve valahogy nem ez az érzés fog el minket. Franciaországban a bukott baloldal valóban nagyot bukott, a szocialisták a törvényhozásba való bekerülésért küzdöttek, hasonló szerepbe kényszerülve, mint 2005 után a lengyel Kwasniewski baloldala.
A Botka László után lehetséges MSZP-ről nehéz bármit vizionálni, nem látni senkit a színen, aki iránytűje, üstököse lehetne a szocialistáknak. A pártszervezésben és közszereplésben a mostani gárdához képest dörzsöltnek, már-már üdítőnek (azért ezt sem könnyű ám leírni) tűnt mamutokat nyugdíjba küldték, az ifjabb generáció nem mutatta meg magát, a középkorosztály, a mostani vezetőség pedig megméretett, de az eddigi tapasztalatok alapján könnyűnek találtatott. A plakáttörvény körüli balfékeskedés még „cikibbé” tette a pártot. Az MSZP-t nyilván jó ideig életben lehet tartani, őfelsége ellenzékeként vagy hasznos hülyéiként a mag egész kényelmesen eltengődhet még négy-nyolc évig a parlamentben. E szűk kör egyéni boldogulásán túl azonban túl sok perspektívát ez már nem rejt, és valószínűleg értelme sincs.
