MSZP-közeli elemzések (ilyeneket bőven szállít a Publicus Intézet) szerint természetes, hogy amikor egy párt új irányt vesz, új berendezkedésre áll át, konfliktusok is keletkeznek. Ahol fűrészelnek, hullik a forgács, mondhatnánk. A kampány célegyenesére azonban majd rendezik soraikat, egységesítik a kommunikációt, megszűnik a kibeszélés. Úgy tűnik azonban, hogy ennél sokkal nagyobb a baj a szocialisták székháza táján.
A túlságosan is durva konfliktusoknál is komolyabb probléma a párt szétesettsége. Az, hogy a központi vezetésnek a jelek szerint nemcsak a szocik „celebjeire”, de a választókerületekre, a vidéki végekre sincs lassan ráhatása. Nem tudja a bal kéz, mit csinál a másik bal. Amire végképp nincs mentség, az az üzenet- és történetnélküliség, ami a pártot előrevinné, pozitív értelemben is definiálhatóvá tenné. Marad az Orbán-féle „elmúlt nyolc évet” megelőző másik „elmúlt nyolc év” súlyos öröksége, a múlt ma is okkal felhánytorgatható korrupciós botránysorozata.
A szocialista narratívagyárosok már az álmaikban talán létező Botka–Macron párhuzam emlegetésével is próbálkoztak, előbbit a francia elnökké választott üzletemberhez hasonló nagy újítónak, reformernek akarva beállítani, aki okkal áll bele a konfliktusokba. Csakhogy míg Macron korrupciós és posztkommunista hagyományokkal értelemszerűen nem rendelkező mozgalma rászolgált a Lendületben a Köztársaság elnevezésre (La République en Marche), a szocialisták sorain végignézve valahogy nem ez az érzés fog el minket. Franciaországban a bukott baloldal valóban nagyot bukott, a szocialisták a törvényhozásba való bekerülésért küzdöttek, hasonló szerepbe kényszerülve, mint 2005 után a lengyel Kwasniewski baloldala.
A Botka László után lehetséges MSZP-ről nehéz bármit vizionálni, nem látni senkit a színen, aki iránytűje, üstököse lehetne a szocialistáknak. A pártszervezésben és közszereplésben a mostani gárdához képest dörzsöltnek, már-már üdítőnek (azért ezt sem könnyű ám leírni) tűnt mamutokat nyugdíjba küldték, az ifjabb generáció nem mutatta meg magát, a középkorosztály, a mostani vezetőség pedig megméretett, de az eddigi tapasztalatok alapján könnyűnek találtatott. A plakáttörvény körüli balfékeskedés még „cikibbé” tette a pártot. Az MSZP-t nyilván jó ideig életben lehet tartani, őfelsége ellenzékeként vagy hasznos hülyéiként a mag egész kényelmesen eltengődhet még négy-nyolc évig a parlamentben. E szűk kör egyéni boldogulásán túl azonban túl sok perspektívát ez már nem rejt, és valószínűleg értelme sincs.
