Egy nagy nemzet nem rejtheti el a történelmét – idézte a minap George W. Bush elnököt New Orleans polgármestere, Mitch Landrieu. Ahhoz, hogy épp egy demokrata párti polgármester idézze a republikánus elnököt, különleges eseményre volt szükség. Ez az esemény egy szobordöntés. Kevéssé patetikusan fogalmazva: egy szobor lebontása. A szobor pedig Robert E. Lee tábornoké. Talán beugrik, hogy ki volt ő: a déli seregek vezére az 1861 és 1865 közötti amerikai polgárháborúban.
A köztudatban kissé egyoldalú a polgárháború megítélése. Így szól: az északiak a rabszolgatartáshoz ragaszkodó déliek ellen vívták morálisan felsőbbrendű indítékoktól vezérelt háborújukat, Abraham Lincoln elnök és Ulysses Grant tábornok – később úgyszintén elnök – vezetésével. Amikor tehát arról olvasunk, hogy 2017-ben lebontják a rabszolgatartók által elvesztett háború vezérének szobrát, az első kérdésünk az lehet: hogyhogy volt ilyen egyáltalán? Hiszen rossz ügyért harcolt, a vesztes oldalon.
Nos, az amerikai polgárháború kérdésköre bonyolultabb ennél. Ráadásul a New Orleans-i eset pusztán az egyik tünete az évek óta erősödő szobordöntési láznak, amelyek hatására gyakran olyan amerikai alapító elnökök emlékműveit is eltávolítandónak ítélik, mint Thomas Jefferson, aki a függetlenségi nyilatkozat szerkesztője, részben fogalmazója volt, valamint az Egyesült Államok harmadik elnöke. Amiért a szobrait sokan el akarják távolítani a közterekről és főképpen az egyetemekről, az az, hogy voltak rabszolgái. E szobordöntési láz áldozatul esnek kisebb kaliberű személyek is. Például egyetemek alapítói, akik szobrait az általuk létrehozott intézmények idealista diákjai szeretnék eltüntetni.
De vissza az észak és dél közti háborúhoz! Kitöréséhez valóban a rabszolgaság körüli vita vezetett, de jó, ha tudjuk, hogy az északiak nem a rabszolgatartás ellen vívták a háborút. A rabszolgaság intézményét ugyanis ekkoriban az amerikai alkotmány védte, a kezdetektől fogva. Mivel az Egyesült Államok valóban egyesült államok voltak, tehát szuverén országok szövetsége, evidensen adódott, hogy fennáll a kilépés lehetősége. Bármelyik tagállamnak bármilyen okból joga volt távoznia a szövetségből. Voltak, amelyek ezt többször majdnem meg is tették. A rabszolgaságot az északi államokban fokozatosan szüntették meg, ám a rasszista érzelmek ott is meghatározóak maradtak: Abraham Lincoln Illinois-ában például tilos volt letelepednie feketének.
Beszédeiben, leveleiben Lincoln egyértelműen leszögezte: a háborút nem a rabszolgaság ellen kezdte, hanem az unió megvédéséért, és tőle nyugodtan maradhatna a rabszolgaság intézménye, ha nem akarnának kilépni a déli államok. Azt is elismerte, hogy az amerikai szövetségi kormánynak nincs joga beavatkozni abba, hogy egy tagállam rabszolgatartó-e vagy sem, mivel ez tagállami hatáskör. Magyarán, Lincoln megtagadta a tagállamok akkor még magától értetődő kilépési jogát. Az északi fővezér Ulysses Grant tábornok feleségének éppenséggel négy rabszolgája volt. Ezzel szemben Robert E. Leenek, a déliek vezérének felesége és anyósa a rabszolga-felszabadítás aktív támogatója volt. Maga Lee mellettük állt ebben. (Egy illegális iskolát is létrehoztak egy arlingtoni ültetvényen a feketéknek.) Lee úgy gondolta, a rabszolgaság meg fog szűnni, de csak a gondviselés tudja, mikor.
Ráadásul Lee unionista volt, azaz nem állt az Egyesült Államokból való kilépés pártján. Csak azért vállalta a katonáskodást a déli seregek soraiban, mert úgy gondolta, kötelessége szűkebb hazája, Virginia szolgálatára lenni. A háború után a kibékülésen munkálkodott, támogatta a rekonstrukciónak nevezett időszak első éveit is. Andrew Johnson elnök ugyanebben az időszakban tett kísérletet a dél konszolidációjára. Ez azért is érdekes, mert a rekonstrukció egyfajta erőszakos, barbár gyarmatosításként él a déli emlékezetben. Igaz, Lee a radikális rekonstrukciónak nevezett intézkedéssorozatot, ami Johnson elnök tevékenységét követte, már erősen kritizálta. A Washington College (ma Washington és Lee Egyetem) elnökeként kirúgta azokat a diákokat, akik feketéket inzultáltak, és támogatta állami iskolák alapítását feketék számára.
Mivel a déliek az erőszakos rekonstrukció időszaka után úgy érezték, jogtalanul bántak velük, a déli tagállamokban elszaporodtak a konföderáció vezetőinek szobrai, illetve a déli ügynek szentelt emlékművek. A rabszolgaság szerepe tagadhatatlan a háború kitörésében, és a déli államok valóban meg akarták védeni az intézményt. A kilépés azonban jogos volt a részükről, ráadásul sok más okuk is volt rá. Például az, hogy az északi államok a magas adók hívei voltak, míg a déliek az alacsonyakéi, és az északi gazdaság erősen függött a déli államoktól (amelyeket rejtélyes okokból szegénynek állítanak be a tankönyvek). 1860-ra tehát az északiak és déliek közti viszony már rég elmérgesedett.
A „veszett ügy” vezéreinek tehát a déliek sok mementót állítottak. A leggrandiózusabb a virginiai Richmondban, a konföderáció egykori fővárosában található Monument Avenue, ahol egy Andrássy úthoz hasonlatos sugárút mentén állnak a déli ügy élharcosainak lovas szobrai. Richmondban annak ellenére nem bontották el a feketék számára nehezen elfogadható emlékműveket, hogy a városnak gyakran van fekete polgármestere. Ők inkább más negyedekben állítottak szobrot nagy fekete személyiségeknek.
Ha van könnyen kedvelhető figura a déli vezérek közt, az épp Robert E. Lee tábornok, aki már csak azért is megérdemelné, hogy maradjon a szobra, mert rengeteget tett a háború utáni kibékülésért. Ha a cél az unió megőrzése volt, és ezért Lincoln ma vallásos imádat tárgya, akkor a vesztes fél béküléspárti vezérének is jár az elismerés.
Az egész szobordöntési lázat tekintve leginkább azt kellene megérteni, hogy a történelem és a történelmi személyiségek is bonyolultak. A rabszolgaságtól elvonatkoztatva: nem érdemes csupán egyetlen szempontot figyelembe venni szobordöntéskor és szoborállításkor valakivel kapcsolatban. Nagy Imréről mondhatnánk, hogy ki kell zárni a nemzeti panteonból, mert moszkovita kommunista volt. De nem teszünk így, mert ennek ellenére egy fontos pillanatban nagy erkölcsi integritásról tett tanúbizonyságot, és a jó ügyért áldozta életét. Hóman Bálintnak is van annyi érdeme, hogy ne dobjuk ki köteteit a könyvespolcainkról.
Hosszan sorolhatnánk a példákat arról, milyen vállalhatatlan nézeteket, cselekedeteket találhatunk történelmi nagyjaink életében. A New Orleans-i szobordöntés tanulsága az, hogy sosem szabad egyetlen szempont alapján megítélni történelmi személyiségeket. Nekik is jár a nagyvonalúság, a tolerancia és adott esetben a megbocsátás is. Talán pont azért, hogy ne rejtsük el a történelmet.
