Egy amerikai szobordöntés tanulságai

Sosem szabad egyetlen szempont alapján megítélni a történelmi személyiségeket.

Beszédeiben, leveleiben Lincoln egyértelműen leszögezte: a háborút nem a rabszolgaság ellen kezdte, hanem az unió megvédéséért, és tőle nyugodtan maradhatna a rabszolgaság intézménye, ha nem akarnának kilépni a déli államok. Azt is elismerte, hogy az amerikai szövetségi kormánynak nincs joga beavatkozni abba, hogy egy tagállam rabszolgatartó-e vagy sem, mivel ez tagállami hatáskör. Magyarán, Lincoln megtagadta a tagállamok akkor még magától értetődő kilépési jogát. Az északi fővezér Ulysses Grant tábornok feleségének éppenséggel négy rabszolgája volt. Ezzel szemben Robert E. Leenek, a déliek vezérének felesége és anyósa a rabszolga-felszabadítás aktív támogatója volt. Maga Lee mellettük állt ebben. (Egy illegális iskolát is létrehoztak egy arlingtoni ültetvényen a feketéknek.) Lee úgy gondolta, a rabszolgaság meg fog szűnni, de csak a gondviselés tudja, mikor.

Ráadásul Lee unionista volt, azaz nem állt az Egyesült Államokból való kilépés pártján. Csak azért vállalta a katonáskodást a déli seregek soraiban, mert úgy gondolta, kötelessége szűkebb hazája, Virginia szolgálatára lenni. A háború után a kibékülésen munkálkodott, támogatta a rekonstrukciónak nevezett időszak első éveit is. Andrew Johnson elnök ugyanebben az időszakban tett kísérletet a dél konszolidációjára. Ez azért is érdekes, mert a rekonstrukció egyfajta erőszakos, barbár gyarmatosításként él a déli emlékezetben. Igaz, Lee a radikális rekonstrukciónak nevezett intézkedéssorozatot, ami Johnson elnök tevékenységét követte, már erősen kritizálta. A Washington College (ma Washington és Lee Egyetem) elnökeként kirúgta azokat a diákokat, akik feketéket inzultáltak, és támogatta állami iskolák alapítását feketék számára.

Mivel a déliek az erőszakos rekonstrukció időszaka után úgy érezték, jogtalanul bántak velük, a déli tagállamokban elszaporodtak a konföderáció vezetőinek szobrai, illetve a déli ügynek szentelt emlékművek. A rabszolgaság szerepe tagadhatatlan a háború kitörésében, és a déli államok valóban meg akarták védeni az intézményt. A kilépés azonban jogos volt a részükről, ráadásul sok más okuk is volt rá. Például az, hogy az északi államok a magas adók hívei voltak, míg a déliek az alacsonyakéi, és az északi gazdaság erősen függött a déli államoktól (amelyeket rejtélyes okokból szegénynek állítanak be a tankönyvek). 1860-ra tehát az északiak és déliek közti viszony már rég elmérgesedett.

A „veszett ügy” vezéreinek tehát a déliek sok mementót állítottak. A leggrandiózusabb a virginiai Richmondban, a konföderáció egykori fővárosában található Monument Avenue, ahol egy Andrássy úthoz hasonlatos sugárút mentén állnak a déli ügy élharcosainak lovas szobrai. Richmondban annak ellenére nem bontották el a feketék számára nehezen elfogadható emlékműveket, hogy a városnak gyakran van fekete polgármestere. Ők inkább más negyedekben állítottak szobrot nagy fekete személyiségeknek.

Ha van könnyen kedvelhető figura a déli vezérek közt, az épp Robert E. Lee tábornok, aki már csak azért is megérdemelné, hogy maradjon a szobra, mert rengeteget tett a háború utáni kibékülésért. Ha a cél az unió megőrzése volt, és ezért Lincoln ma vallásos imádat tárgya, akkor a vesztes fél béküléspárti vezérének is jár az elismerés.

Az egész szobordöntési lázat tekintve leginkább azt kellene megérteni, hogy a történelem és a történelmi személyiségek is bonyolultak. A rabszolgaságtól elvonatkoztatva: nem érdemes csupán egyetlen szempontot figyelembe venni szobordöntéskor és szoborállításkor valakivel kapcsolatban. Nagy Imréről mondhatnánk, hogy ki kell zárni a nemzeti panteonból, mert moszkovita kommunista volt. De nem teszünk így, mert ennek ellenére egy fontos pillanatban nagy erkölcsi integritásról tett tanúbizonyságot, és a jó ügyért áldozta életét. Hóman Bálintnak is van annyi érdeme, hogy ne dobjuk ki köteteit a könyvespolcainkról.

Hosszan sorolhatnánk a példákat arról, milyen vállalhatatlan nézeteket, cselekedeteket találhatunk történelmi nagyjaink életében. A New Orleans-i szobordöntés tanulsága az, hogy sosem szabad egyetlen szempont alapján megítélni történelmi személyiségeket. Nekik is jár a nagyvonalúság, a tolerancia és adott esetben a megbocsátás is. Talán pont azért, hogy ne rejtsük el a történelmet.