Emmanuel Macron és a visegrádi négyek

Német érdekszféra ide vagy oda, a francia elnök jelentősége sokat nőhet a közeljövőben.

Különösen ambivalens a visegrádi négyek szempontjából „a védelmező Európa” diskurzusa. Az ígéret része ugyanis „a kelet-európai szociális dömpinggel” és „a kiküldött munkavállalókkal” szembeni fellépés. Az utóbbiakról szóló irányelv lehetővé teszi, hogy egy tagállam vállalata a hazai járulékait és adóit megfizetve dolgoztasson embereket egy másik tagállamban. Nyugat-Európában régóta vitatkoznak amiatt, hogy ez versenyhátrányba hozza a nyugati cégeket a keletiekkel szemben. Az irányelvet októberben veszik újra tanácsi napirendre. A visegrádi országok természetesen nem érdekeltek a szabályozás módosításában, és a nyugati javaslatokat igazságtalan, protekcionista beavatkozásként élik meg.

Izgalmas kérdés az eurózóna integrációjának mélyítése is. Szlovákia kivételével minden V4-országban fölvetődik: mi az előnyösebb, csatlakozni az eurózónához, potenciálisan segítve a növekedést, emelve a gazdasággal szembeni bizalmat; vagy kimaradni, megtartva a szuverén árfolyam- és kamatpolitikát, tovább támogatva az exportot? Nem evidens a válasz, már csak azért sem, mert számolgatás közben mindenki figyelni fogja, mit lép a másik. Senki sem szeretne a perifériára szorulni, és egyedül maradni. Ugyanakkor ez az az ügy, amely a V4 egysége szempontjából is a leginkább kockázatos.

Egyelőre a közösséget összetartja a hagyomány, a migrációval kapcsolatos közös álláspont, a német függőség – no meg a francia elnökkel folytatott szájkarate. Az üzengetés már az elnökválasztási kampányban elkezdődött. Macron még jelöltként világossá tette, hogy szívesen látna szankciókat azokkal a tagállamokkal szemben, amelyek nem tartják tiszteletben az európai alapértékeket. Joggal válaszolta Orbán Viktor miniszterelnök, hogy „Ilyen a kampány! Vive la France!” Minden V4-állam tudja, hogy az efféle nyomásgyakorlással kapcsolatos döntések nem Párizsban, hanem Berlinben születnek meg. Mindenki azt mond, amit akar, ideértve a francia elnököt is. Az unió döntéshozatali eljárása szerint azonban másra nincs mozgástér, csak verbális nyomásgyakorlásra. Nehéz elképzelni, hogy az esetleges szankciókat lehetővé tevő 7. cikkelyre vonatozó javaslatot valaha is elfogadhatnák konszenzussal.

Amíg a német adófizető a görög nyugdíjasok, és nem a visegrádi országok uniós támogatása miatt aggódik, addig Németországnak egyvalami fontos a térségben: gazdasági érdekeinek érvényesítése, a politikai-gazdasági stabilitás és kontinuitás fenntartása. Amíg ezt a V4-kormányok lehetővé teszik, Angela Merkel nem fog beavatkozni a belpolitikai folyamatokba.

A német–francia tengely ettől persze szórakoztathatja a nagyérdeműt, és a francia nyomásgyakorlás sem jelentéktelen önmagában. Franciaország európai befolyása a belpolitikai-gazdasági reformok, illetve egy „sikeres” brexit esetén jelentősen nőhet a közösségen belül. Ebben a játékban Macron az agresszívebb, aki az említett nemzetközi interjúban is megüzente – immár elnökként –, hogy Európa nem szupermarket, a szabályokat mindenkinek be kell tartania. Bár Orbán Viktor ezt a kérdést annyival rendezte le, hogy Macron „új fiú”, aki majd beletanul a tanács működésébe, valószínűleg ő is tudja: a francia elnök jelentősége – német érdekszféra ide vagy oda – sokat nőhet a közeljövőben. Talán nem véletlen, hogy Orbán is úgy érezte, kell tennie egy kisebb gesztust. Aligha véletlenül minősítette a francia parlamenti választások eredményét az általa megjövendölt „lázadás” részének nemrégiben a magyar Országgyűlésben.

A szerző politológus, Franciaország-szakértő