Bár még nem sokat láttunk Emmanuel Macron gyakorlati Európa-politikájából, egy biztos: megválasztása véget vetett a korszaknak, amelyben Franciaország hagyta, hogy Németország nyílt hegemónként járjon el az Európai Unióban. Ha az történik, amiben az új elnök és a német kancellár májusban megegyeztek, akkor ismét lesz német–francia együttműködés, melyben ezentúl több feladat hárul Franciaországra.
Macron a német kancellárnál töltötte első elnöki munkanapját. A találkozó legfontosabb eredménye az a bejelentés volt, hogy az újjáéledő német–francia uniós motor nyár közepén az integráció jövőjével foglalkozó útitervvel jelentkezik. Ez arról fog szólni, hogy a németek milyen gazdasági-politikai feltételek mellett hajlandók az integráció mélyítésére, az eurózóna közös költségvetésének és parlamentjének létrehozására. Fontos dokumentum lesz ez, hiszen a mélyítés Macron egyik legfontosabb integrációs ígérete. Ő is tudja, a németek megpuhításához komoly gazdasági reformokat kell végrehajtania. Ezt az európai lapoknak adott első interjújában is hangsúlyozta. Mire a német választási szezon véget ér, sok minden eldől. Megtudjuk, hogy Macron képes volt-e kordában tartani a költségvetési hiányt, és átütni a francia belpolitikán a munkaerőpiac vállalkozásbarát reformját.
Az elnök választási programja szerint a német–francia páros olyan fakultatív védelmi együttműködési mélyítést is tervez, amely egy közös európai főparancsnokságban és közös európai eszközök birtoklásában mutatkozna meg. A „védelem” általánosságban is fontos kulcsszó a francia elnök szótárában. A bevándorlási és menekültpolitika teljes reformja mellett ígéri – a távozó britek számára fenyegető módon – a „Vásárolj európait!” szabályt is. Ennek keretében olyan cégek számára tartaná fenn az európai közbeszerzési piacokat, amelyek termelésük legalább felét Európában végzik. Ezenfelül a stratégiai iparágakat is védené a harmadik országbeli beruházókkal szemben.
Van még egy izgalmas motívum a Macron-programban. Bár minden uniós tagállamban demokratikus konzultációkat tartanának a témákban, végül egyiküknek sem lenne lehetősége vétózni. Vagyis az előrehaladni kívánók nem fognak várni a lemaradókra, elindulnak előre. Ez az üzenet minden tagállam számára emeli a tétet.
Különösen ambivalens a visegrádi négyek szempontjából „a védelmező Európa” diskurzusa. Az ígéret része ugyanis „a kelet-európai szociális dömpinggel” és „a kiküldött munkavállalókkal” szembeni fellépés. Az utóbbiakról szóló irányelv lehetővé teszi, hogy egy tagállam vállalata a hazai járulékait és adóit megfizetve dolgoztasson embereket egy másik tagállamban. Nyugat-Európában régóta vitatkoznak amiatt, hogy ez versenyhátrányba hozza a nyugati cégeket a keletiekkel szemben. Az irányelvet októberben veszik újra tanácsi napirendre. A visegrádi országok természetesen nem érdekeltek a szabályozás módosításában, és a nyugati javaslatokat igazságtalan, protekcionista beavatkozásként élik meg.
Izgalmas kérdés az eurózóna integrációjának mélyítése is. Szlovákia kivételével minden V4-országban fölvetődik: mi az előnyösebb, csatlakozni az eurózónához, potenciálisan segítve a növekedést, emelve a gazdasággal szembeni bizalmat; vagy kimaradni, megtartva a szuverén árfolyam- és kamatpolitikát, tovább támogatva az exportot? Nem evidens a válasz, már csak azért sem, mert számolgatás közben mindenki figyelni fogja, mit lép a másik. Senki sem szeretne a perifériára szorulni, és egyedül maradni. Ugyanakkor ez az az ügy, amely a V4 egysége szempontjából is a leginkább kockázatos.
Egyelőre a közösséget összetartja a hagyomány, a migrációval kapcsolatos közös álláspont, a német függőség – no meg a francia elnökkel folytatott szájkarate. Az üzengetés már az elnökválasztási kampányban elkezdődött. Macron még jelöltként világossá tette, hogy szívesen látna szankciókat azokkal a tagállamokkal szemben, amelyek nem tartják tiszteletben az európai alapértékeket. Joggal válaszolta Orbán Viktor miniszterelnök, hogy „Ilyen a kampány! Vive la France!” Minden V4-állam tudja, hogy az efféle nyomásgyakorlással kapcsolatos döntések nem Párizsban, hanem Berlinben születnek meg. Mindenki azt mond, amit akar, ideértve a francia elnököt is. Az unió döntéshozatali eljárása szerint azonban másra nincs mozgástér, csak verbális nyomásgyakorlásra. Nehéz elképzelni, hogy az esetleges szankciókat lehetővé tevő 7. cikkelyre vonatozó javaslatot valaha is elfogadhatnák konszenzussal.
Amíg a német adófizető a görög nyugdíjasok, és nem a visegrádi országok uniós támogatása miatt aggódik, addig Németországnak egyvalami fontos a térségben: gazdasági érdekeinek érvényesítése, a politikai-gazdasági stabilitás és kontinuitás fenntartása. Amíg ezt a V4-kormányok lehetővé teszik, Angela Merkel nem fog beavatkozni a belpolitikai folyamatokba.
A német–francia tengely ettől persze szórakoztathatja a nagyérdeműt, és a francia nyomásgyakorlás sem jelentéktelen önmagában. Franciaország európai befolyása a belpolitikai-gazdasági reformok, illetve egy „sikeres” brexit esetén jelentősen nőhet a közösségen belül. Ebben a játékban Macron az agresszívebb, aki az említett nemzetközi interjúban is megüzente – immár elnökként –, hogy Európa nem szupermarket, a szabályokat mindenkinek be kell tartania. Bár Orbán Viktor ezt a kérdést annyival rendezte le, hogy Macron „új fiú”, aki majd beletanul a tanács működésébe, valószínűleg ő is tudja: a francia elnök jelentősége – német érdekszféra ide vagy oda – sokat nőhet a közeljövőben. Talán nem véletlen, hogy Orbán is úgy érezte, kell tennie egy kisebb gesztust. Aligha véletlenül minősítette a francia parlamenti választások eredményét az általa megjövendölt „lázadás” részének nemrégiben a magyar Országgyűlésben.
A szerző politológus, Franciaország-szakértő
