Amerika egyeduralmának végét siratva új Brzezinski után kiált a Financial Times. A lengyel származású elemző halála szimbolikus értelemben egy olyan korszak lezárását jelenti, amelyben a két világ szembenállása minden oldalon igazi stratégákat termelt ki. Nem csak stratégákat, karakteres politikusokat is. Mára mindkét téren erősen érezhető a felhígulás. Különösen a nyugati térfélen. Annak ellenére, hogy a kihívások egyáltalán nem kisebbek, mint a hidegháború idején, nem beszélve az azt követő kegyelmi állapotról.
Ezzel párhuzamos a liberalizmus hanyatlása is. Míg a második világháború után a nyugati politikusok azt hitték, a piacgazdaság, a liberális demokrácia és az emberi jogok szép lassan az egész földgolyón megerősödnek, addig ma ez a remény meglehetősen naivnak tűnik. Ázsiában Kína felemelkedése jelent egyre komolyabb gazdasági – idővel katonai – kihívást a nyugati világnak. Amennyiben Peking a jelenlegi trendet tovább erősítve vonja vonzáskörébe az Egyesült Államok egykori szövetségeseit, akkor Washington jó időre nem gyakorol majd meghatározó befolyást e régió fejlődésére, s főképp gondolkodására.
Rosszak az Egyesült Államok kilátásai a Közel-Keleten is. Ahelyett hogy az „arab tavasz” elvitte volna oda a liberális demokráciát, a térség teljes káoszba süllyedt, ráadásul megerősödtek az iszlamista erők. Ha a demokrácia exportja csak az irányított káosz megteremtésének fedőművelete lett volna, a Nyugat szempontjából akkor sem nevezhetnénk sikertörténetnek a Közel-Keleten történteket. Ha másért nem, azért, mert a liberális reformok nyomán lángba borult régióban tűzoltóként megjelenő Oroszországot globális szereplővé emelte ez a helyzet. Moszkvánál tartva érdemes megemlíteni azt is, hogy érdekalapú politikai fellépésével ideológiák exportálása nélkül is alternatívát kínál az értékeket túldimenzionáló nyugati liberális gondolkodással szemben.
De a legnagyobb veszélyt a belső kihívások jelentik a jelenlegi nyugati berendezkedésre. Az Európai Unió több mint ötven évig volt a liberalizmus élcsapata, és e nyitottság jegyében egyre több ország adta fel szuverenitása egy részét az együttműködésért. Ám az EU bővítése leállt, sőt története során először csökkent a tagok száma. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok is egyre kevésbé kíván a világ vezére lenni. Amennyiben Donald Trump elképzelései valóra válnak, akkor befelé fordul. Az elmúlt jó fél évszázadban a különböző politikai rendszerek gyengültek vagy összeomlottak, a liberális rend csak erősödött. Most ez a trend megfordult. Rövid és középtávon a liberális demokráciáknak meg kell tanulniuk együtt élni és együttműködni a nem liberális rendszerekkel. Ez, mint arra a Valdaj Klubnak írt elemzésében Robin Niblett, a Chatham House igazgatója is rámutat, nem lesz egyszerű. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy domináns helyzetét idővel nem szerezheti vissza, ez azonban csak akkor következhet be, ha képes alkalmazkodni az új körülményekhez.
Jó példa erre Emmanuel Macron, akinek már most együtt kell élnie a radikális európai jobboldal egyre erősödő ikonikus alakjával, Marine Le Pennel. Ezzel láthatóan tisztában van, és elődeivel ellentétben nem csupán a kisebbik rosszként tudta legyőzni antiliberális ellenfelét, de azt is felismerte, hogy a populizmust populizmussal lehet felülmúlni. Ahogy a kiváló moszkvai külpolitikai elemző, Fjodor Lukjanov rámutat: az új elnök nem más, mint egy ideálisan megkonstruált politikai mechanizmus, amely arra van beprogramozva, hogy bármilyen kérdésre helyesen válaszoljon, és elbűvölje a választók többségét.
Macron és csapata felismerte, hogy a hatalomért meg kell harcolni az olyan erőkkel, amelyeket idáig az angolszász demokráciákban magasról lenéztek. Tanulva Hillary Clinton és a brexit ellenzőinek hibájából így tettek előtte az osztrák és a holland fősodor képviselői is. Sőt: már ezeket a hibákat is beépítették kampányukba, mondván, idevezet, ha egy országban a populistákra szavaznak. Eközben, mint azt Macron példája mutatja a leglátványosabban, a „big data” módszert alkalmazva maguk is a populizmushoz folyamodnak. Csak ezt piackutatásként, a választók véleményének feltérképezéseként kommunikálják. Azt nem teszik hozzá, hogy ugyanúgy a tömeg véleménye határozza meg a kampányukat, mint ellenfeleikét. Így az úgynevezett felelős politikai erők is azon eszmék felé tolódnak, amelyeket eddig megengedhetetlennek tartottak. A sárkányt legyőzve maguk is sárkánnyá válnak.
Az átmenet közepette ez a taktika működik, a problémák azonban problémák maradnak. Megoldásukhoz komoly stratégiák kellenek. Ami komoly stratégák nélkül nem megy. Tényleg szükség van új Brzezinskikre!
