Székekkel támadtak a migránsok

A kardcsörtetés után a pragmatikus megbékélésnek lenne itt az ideje Európában.

Az idők azonban változnak, és ha jól olvasunk a sorok között, egy az elmúlt hónapokénál kedvezőbb helyzet formálódásának lehetünk éppen tanúi, amikor is a kölcsönös belátás némi megbékélést hozhat. Nincs is, reálisan nem is állhat más út előttünk. Több véres támadás, civilizációs konfliktus kellett ahhoz, hogy a nyugati kormányok megértsék, a mostani migrációs nyomás nem hasonlítható a közép- és kelet-európaiak (egykori) áradatához, és igenis kockázatos. A magyar fél pedig talán érzékeli végre, hogy a fősodortól való távolodás káros az ország számára. A britek brexitálása és a Merkel–Macron-tandem lendülete is arra kell hogy ráébressze a kormányfőt, kár a gőzért. Aztán hogy 2019 után, az uniós források kiapadásával mi következik, majd meglátjuk. Persze lesznek még bőven székkel támadó migránsok a TV2-n és a többi udvari médiumban, nyakunkon a kampány, ám a célkeresztből talán végre kikerül Brüsszel és általában a Nyugat.

Önmagában elég nagy kérdés, hogy a transzatlanti viszony gyengülésével milyen is lesz az a bizonyos erős Európa, kinek milyen szerep jut, tudva, hogy régóta vannak koncentrikus körök, és a mag, főként Németország most is az erős exportban és az összeszerelő munkák (autóipar) – az alacsony bérek miatt olcsó – kihelyezésében érdekelt. De még egy sor más felvetés áll előttünk. Ha gyengül az amerikai kapcsolat, kiesnek a britek, elvész két komoly támaszték, ami a nyugati értelmezésű európai geopolitikai, biztonsági egyensúlyért, az oroszokkal szembeni ellensúlyért felelt.

Lehet-e közös Európát építeni valódi közös külpolitika nélkül? Hiába van már kit felhívni Washingtonból, Moszkvából, Pekingből, ha „Európával” akar valaki beszélni, a külügyi főképviselő vagy a tanács elnöke valójában nem tud a teljes közösség nevében tárgyalni, konfliktushelyzetekben pedig továbbra is a tagállamok önálló akcióira lehet számítani. A közös missziós feladatok útjában pedig belpolitikai akadályok állnak: nehéz lenyomni a lakosság torkán, hogy a haza fiai külföldön szolgáljanak iszonyatos költségen, akár életveszélyt is vállalva.

A szkeptikus hangok, beleértve a kormányt, nyilván az unió gazdasági lábát erősítenék – ez is valami –, zárójelbe téve az emberi jogokra különösen érzékeny, nyugatias felfogású (ha úgy tetszik, liberális) politikai együttműködést. Erre a magyar kormányfő Pekingben már nyílt utalást tett. Az szinte biztos, hogy minden remélt enyhüléssel együtt pragmatikus, erősen érdekorientált, nem éppen a diplomáciai finomságokra hangolt korszak vár ránk a folytatásban is. Sírni persze valóban nem kell emiatt, csak éppen a közösséget hosszú időn át mégiscsak békében együtt tartó alapeszményeket, értékeket (szolidaritás, keresztény gyökerek) is nehezebb lesz számonkérni.