Trump nem szereti Európát, Európa nem szereti Trumpot, a magyar kormány nem szereti Európát, Európa haragszik a magyar kormányra, a magyar kormány viszont még szereti kicsit Trumpot. A képlet egyszerűnek tűnik, mégis bonyolultabb „az ellenségem ellensége a barátom” elvnél, annyi bizonyos, semmi sincs úgy, mint eddig volt. Trump európai útja látványos elhidegülést hozott a felek egyébként sem akolmeleg viszonyába, a német külügyminiszter, Sigmar Gabriel konkrétan azt mondta, az amerikai elnök politikája gyengíti a Nyugatot, ezért fel kell lépni ellene. Ez még orosz vonatkozásban is erős mondat lenne, hát még így.
A vártnál is keményebb amerikai–európai diplomáciai csatára reagálva a hazai külügyi vezetés azt nyilatkozta, „nem sírni kell amiatt”, hogy az Egyesült Államok minden eddiginél patriótább gazdaságpolitikát akar folytatni, hanem végre Európának is „fel kell pörögnie”. Ennél is szélesebb értelmezési teret nyitnak a magyar külügyminiszter azon szavai, amelyek szerint ha a német kancellár gondolatait (miszerint Németország és Európa nem számíthat Amerikára, az európaiaknak saját kezükbe kell venni sorsukat) úgy kell érteni, hogy biztonságpolitikai és gazdaságpolitikai tekintetben határozottabb Európa-politikára kell számítani, akkor ezt üdvözlik.
Vagyis a magyar kormány végső soron erősebb és biztonságosabb Európát akar. A biztonság kérdése az egyszerűbb, ebben eddig is szószóló volt Orbán Viktor, az erős Európa gondolata ennél bonyolultabb ügy. A nem politikai szólamok, buta és arrogáns plakátok alapján tájékozódók számára eddig is egyértelmű lehetett, hogy a magyar gazdaság és érdekérvényesítési keretrendszer sokkal nagyobb mértékben kötődik az Európai Unióhoz, mindenekelőtt Németországhoz, mint a világ többi térségéhez. Tudja ezt jól a kormányzat is, csak éppen annak feje úgy döntött, a „hanyatló Nyugat” a migráns tematikával és a sorosozással párhuzamosan éppen megfelelő lesz a rajongótábort egyben tartó ellenségképnek. Hiszen „a vén Európa” mindent megbocsát, bajsza húzogatható, a nagy medvével ellentétben nem harap, legföljebb morog egy kicsit.
Az idők azonban változnak, és ha jól olvasunk a sorok között, egy az elmúlt hónapokénál kedvezőbb helyzet formálódásának lehetünk éppen tanúi, amikor is a kölcsönös belátás némi megbékélést hozhat. Nincs is, reálisan nem is állhat más út előttünk. Több véres támadás, civilizációs konfliktus kellett ahhoz, hogy a nyugati kormányok megértsék, a mostani migrációs nyomás nem hasonlítható a közép- és kelet-európaiak (egykori) áradatához, és igenis kockázatos. A magyar fél pedig talán érzékeli végre, hogy a fősodortól való távolodás káros az ország számára. A britek brexitálása és a Merkel–Macron-tandem lendülete is arra kell hogy ráébressze a kormányfőt, kár a gőzért. Aztán hogy 2019 után, az uniós források kiapadásával mi következik, majd meglátjuk. Persze lesznek még bőven székkel támadó migránsok a TV2-n és a többi udvari médiumban, nyakunkon a kampány, ám a célkeresztből talán végre kikerül Brüsszel és általában a Nyugat.
Önmagában elég nagy kérdés, hogy a transzatlanti viszony gyengülésével milyen is lesz az a bizonyos erős Európa, kinek milyen szerep jut, tudva, hogy régóta vannak koncentrikus körök, és a mag, főként Németország most is az erős exportban és az összeszerelő munkák (autóipar) – az alacsony bérek miatt olcsó – kihelyezésében érdekelt. De még egy sor más felvetés áll előttünk. Ha gyengül az amerikai kapcsolat, kiesnek a britek, elvész két komoly támaszték, ami a nyugati értelmezésű európai geopolitikai, biztonsági egyensúlyért, az oroszokkal szembeni ellensúlyért felelt.
Lehet-e közös Európát építeni valódi közös külpolitika nélkül? Hiába van már kit felhívni Washingtonból, Moszkvából, Pekingből, ha „Európával” akar valaki beszélni, a külügyi főképviselő vagy a tanács elnöke valójában nem tud a teljes közösség nevében tárgyalni, konfliktushelyzetekben pedig továbbra is a tagállamok önálló akcióira lehet számítani. A közös missziós feladatok útjában pedig belpolitikai akadályok állnak: nehéz lenyomni a lakosság torkán, hogy a haza fiai külföldön szolgáljanak iszonyatos költségen, akár életveszélyt is vállalva.
A szkeptikus hangok, beleértve a kormányt, nyilván az unió gazdasági lábát erősítenék – ez is valami –, zárójelbe téve az emberi jogokra különösen érzékeny, nyugatias felfogású (ha úgy tetszik, liberális) politikai együttműködést. Erre a magyar kormányfő Pekingben már nyílt utalást tett. Az szinte biztos, hogy minden remélt enyhüléssel együtt pragmatikus, erősen érdekorientált, nem éppen a diplomáciai finomságokra hangolt korszak vár ránk a folytatásban is. Sírni persze valóban nem kell emiatt, csak éppen a közösséget hosszú időn át mégiscsak békében együtt tartó alapeszményeket, értékeket (szolidaritás, keresztény gyökerek) is nehezebb lesz számonkérni.
