Az euró magyarországi bevezetésével kapcsolatban a minap megismerhettük a nemzetgazdasági miniszter veretes véleményét is. Varga Mihály közölte: hazánk tudatosan nem teljesít néhány követelményt, amelyek lehetővé tennék a forint lecserélését. Kifejtette: nem kell sietni, más országok sem kapkodnak, meg kell várni a tapasztalatokat. Egyébként is veszélyes kalandorság lenne a lépés, amíg a magyar munkavállalók hatékonysága nem éri el a német szint 90 százalékát. Addig az elhamarkodott euróbevezetés görög vagy portugál drámába torkollhat.
Az idézett gyorselemzés ordító hiányossága, hogy Varga elfelejtett beszélni Szlovákiáról, ahol 2009. január 1-je óta, tehát lassan kilenc éve az euró a hivatalos fizetőeszköz, és a folyamatot sikertörténetként tartják számon. A sokak által lenézett tótok a lépést a világgazdaságot sújtó recesszió kellős közepén tették meg, és mégsem buktak bele. Szlovákia itt van a szomszédban, ellentétben a mediterrán térségben található ellenpéldákkal. Utóbbiaknak más a múltjuk, a gazdasági szerkezetük, a kultúrájuk, mások a kötelezettségeik. Rájuk hivatkozni azért sem helyénvaló, mert a görögök költségvetésük meghamisítása útján kerültek be az eurozónába, vagyis eleve nem feleltek meg a feltételeknek. A keletkezett előnyöket elpazarolták, az országot eladósították. A portugál gazdaság permanens válságát pedig az ország strukturális gondokból adódó gyenge exportteljesítménye és a közszféra felelőtlen költekezése okozta – ebben hasonlítottak a görögökre –, amiből viszont a hírek szerint megkezdődött a kilábalás.
Ezek ugye nem jellemzők minálunk, igaz, miniszter úr? Makrogazdasági mutatóink fényesek, exportteljesítményünk kiváló, külkereskedelmi többletünk méretes, a közszféra a takarékosság mintaképe. Különösen az egészségügy és az oktatás terén.
De van még egy akadály, amit Varga Mihály észrevett, mégpedig a hazai munkavállalók gyenge teljesítménye a németekéhez képest. Nem dolgozunk hatékonyan. Ellentétben a szlovákokkal. Hiszen ha a szlovák gazdaság kilenc év alatt nem bukott bele az euróba, abból egyenesen következik, hogy ők a Varga-mutató szerint kellően hatékonyak.
A nemzetgazdasági miniszter nyilván nem akar beleesni egyes szocialista pénzügyminiszterek hibájába, akik állandóan euróbevezetési határidőket tűztek ki, majd ezeket folyamatosan módosították, hiszen a szükséges makrogazdasági mutatókat – elsősorban az eladósodottság tekintetében – hazánk nem tudta produkálni. De mint az előzőekben kimutattam: ez a hiba nem fenyeget. Amit pedig a munkaerő hatékonyságával kapcsolatban állít a miniszter, az nonszensz. Nem a magyar munkaerő a kevésbé hatékony. Az Audi, a Mercedes és mások magyarokat alkalmaznak külföldiek helyett Győrben, Kecskeméten és másutt. A magyar gazdaság azon szereplői küszködnek gondokkal, amelyek kénytelenek szembesülni a bürokráciával, az adóztatási gyakorlattal, a jogbizonytalansággal, a szerződéses fegyelem be nem tartásával, az esélyegyenlőség hiányával, a kis- és közepes vállalkozókat sújtó közterhek növekedésével, az uniós források feudális módon történő osztogatása miatti hátrányokkal – és még sorolhatnám. Mindezek viszont az állam hatáskörébe tartoznak, a problémák megoldásáról évek óta szónokolnak, de vajmi kevés történik. A hatékonyság nem növekedésének fő oka a magyar állam és benne Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter. Ha ez nem így lenne, akkor kijelenthetnénk: a magyar munkavállaló és vállalkozó butább, mint szlovák társa. Melyik állítás az igaz?
A forint megtartásával járó előnyök ma már lényegesen kisebbek, mint az euró bevezetéséből adódó hátrányok. A gyenge forintból adódó exportversenyelőny azért hamis képlet, mert a hazai kivitel döntő részét multinacionális vállalatok állítják elő. Ott a költségek közül csak az energiaszámlát és a béreket, valamint a minimális közterheket kell forintban fizetni. Az energia forintban sem olcsóbb, mint euróban, a bér sem lesz több vagy kevesebb. A szlovákok is exportálnak, nekik is vannak autógyáraik, mégsem okozott gondot megválniuk a koronától. A sikerágazatnak aposztrofált magyar idegenforgalom sem veszítene egy vendéget sem, ha az éttermi és a szállodaszámlákat a jövőben euróban kellene fizetni (már ma is jelentős részben így történik).
Térségünkben hazánkon kívül Lengyelországban és Csehországban nincs még euró. Ám a jelek arra mutatnak: a lépés ott sem várat magára sokáig. A majdani tapasztalatokra várni felesleges, hiszen mindkét gazdaság fényévekkel jár a magyar előtt mind méretét, mind struktúráját tekintve, tehát az összehasonlítások torzítani fognak. E jövőbeli konzekvenciák helyett értékeljük esetleg az aktuális szlovákokat. Kilenc év statisztikái állnak rendelkezésünkre.
A húzódozás valódi oka más. Az euró bevezetésével jelentősen szűkülne a magyar kormány hatásköre. Például a lopás, a klientúra finanszírozása, a közpénzek privatizálása, az uniós források kihelyezésének ellenőrzése területén. Továbbá le kellene vágni Orbán Viktor jobb kezét. Nem a saría idevonatkozó rendelkezése szerint: Matolcsy György mindössze munkanélkülivé válna. Unortodox gazdaságpolitikánk megteremtőjének, az új tanok prófétájának pedig mégsem szánhat valaki ilyen sorsot. A többieket sem lehet az út szélén hagyni. Akkor sem, ha közel tízmillió magyar állampolgár és vállalkozásaik érdeke követelné azt. Ilyet elvárni azoktól, akik az ország szolgálatára esküdtek fel, képtelenség. Ők ugyanis rég elfelejtették, milyen korban élnek. Szerintük a francia Napkirály, XIV. Lajos korában. Neki tulajdonítják a híres mondást: az állam én vagyok. Aktuális kiegészítés: Bözsi néni, ha úgy alakulnak a dolgok, akkor emelek.
A szerző közgazdász
