A 2018-as megméretéshez közeledve egyre gyakrabban bukkan fel a hazai közbeszédben egy választási párt létrehozásának gondolata. Természetesen egy ellenzéki választási párté – vagyis egészen más ez, mint annak idején Medgyessy Péter korszakos javaslata, miszerint az összes pártnak közös listán kellene indulnia az európai parlamenti választáson. Az ötlet legrégebbi képviselője Karácsony Gergely, aki már az előző ciklusban pedzegette, hogy a baloldal pártjainak és a Jobbiknak össze kellene fognia a Fidesz legyőzése érdekében. Ez természetesen nem örök szerelmet jelentene, még csak nem is kölcsönös és érdekmentes barátságot. Az együttműködés mindössze addig tartana, amíg a győztesek átalakítják a mostani kormánypártokra szabott közjogi rendszert, hogy aztán új választást írjanak ki, és minden visszatérjen a 2010 előtti kerékvágásba.
Az elképzelés akkoriban sokkal vadabbul hangzott, mint manapság. Azóta eltelt pár év, és Zugló jelenlegi polgármesterének javaslatát többeknek sikerült megemészteniük – olyannyira, hogy ma már alig van olyan hét, amikor ne állna elő egy-egy újabb tekintélyes baloldali-liberális közszereplő ezzel az elgondolással. Érdemes tehát komolyan foglalkozni azzal, milyen is lenne ez a bizonyos választási párt. Bár a vezetésére sokan örömmel vállalkoznának – az eredeti ötletgazda Karácsonyt is beleértve –, a realitás talaján állva a két legerősebb ellenzéki párt miniszterelnök-jelöltjének, Vona Gábornak és Botka Lászlónak a társelnöki együttműködése volna leginkább javallható. Kettejük nevének összeolvasása pedig a leendő formáció elnevezését is rögtön kiadja: Votka. Természetesen nem az a célunk, hogy olcsó játékot űzzünk az érintettek nevével, hanem az, hogy szemléletesebbé tegyük, miként festene a gyakorlatban egy efféle politikai kényszerházasság.
Mert milyen is elsősorban a Votka? Színtelen, szagtalan. Annak is kell lennie, mivel ha túlzottan ilyen vagy olyan volna – akár vörös, akár barna –, reménybeli fogyasztóinak egy részét rögtön elriasztaná. (Az illat kevésbé kardinális: fejlettebb demokráciákban is akadnak választók, akik rendre befogott orral szavaznak.) A kérdés persze az, amit előbb-utóbb minden ínyenc feltesz magának, hogy mégis ki képes igazán lelkesedni egy ilyen színtelen-szagtalan valamiért. Vélhetően nem sokan, de nem is ez a lényeg. Hiszen a Votkától egy dolgot vár az ember: azt, hogy üssön. Az sem baj, ha némi emlékezetkiesést okoz, akár nyolc évre visszamenően – sőt, ha jól értjük, éppen ez a cél. Csak azt nem tudni, a magyar választók valóban efféle filmszakadásra vágynak-e. Mert ha csak egy kicsit rózsaszínűbb jövőre, arra vannak más, kevésbé drasztikus szeszek. Az olyan kémiai összetevők pedig, mint az arányos választási rendszer, legfeljebb azokat foglalkoztatják, akik maguk is ebben az üzletágban érdekeltek.
De tegyük fel, hogy a magyar lakosság mégis a Votkát választja! Ez esetben számolni kell azzal, hogy szörnyű másnaposságot okozhat. A macskajaj már a választások másnapján jelentkezne, amikor le kellene párolni azokat az alapelveket, amelyekre egy a Fideszénél szebb, jobb, igazságosabb közjogi rendszer épülhet. Mitől olyan egyértelmű, hogy ennyire különböző irányokból érkező hozzávalókból ki lehet főzni valamit, ami mindenki szájízének megfelel? (Félő, az már nem Votka lenne, hanem „vegyigyümi”.) S ha az együttműködés valóban ilyen egyszerű volna, mi a biztosíték arra, hogy a különös keverék olyan gyorsan kiürül majd a szervezetből, ahogyan azt előállítói ígérték?
A legfőbb érvet azonban a nagy ellenzéki összeborulással szemben maga Karácsony Gergely ismerheti a legjobban, akinek saját bevallása szerint 2014-ben le kellett küldenie egy felest, amikor azzal szembesült, hogy egy listára került Gyurcsány Ferenccel. Az a lista még csak az akkori, felettébb sikeres baloldali összefogásé volt ugyan, a feles pedig történetesen Unicum – de a lényegen mindez mit sem változtat.
