Szomorú egy szent a szomorú szent – mondogatta egykori nevelőnk és lelkiatyánk, a kifogyhatatlan humorú, világlátott jezsuita szerzetes, Szedák atya. Tőle hallottam először Avilai Szent Terézről is, aki magával az Úrral tréfálkozott, amikor az egyik gyalogútja során sűrű esőt bocsátott rá, azon szavak kíséretében, hogy „lám, így bánok én a barátaimmal”. – Azért is van olyan kevés barátod – felelte erre a bátor szerzetes asszony.
A humornak különféle formái és filozófiái léteznek, de valamennyi a különbségek ismeretén és elismerésén alapul. Csak így pillantható meg vagy hozható létre a nevetést előidéző fonákság, össze nem illőség, a gyors átsurranás a meghúzott határokon. Ahogy Avilai Teréz is tette. A humor perspektívaváltásra, elmozduló nézőpontra épül, a szabad, mozgékony szellemű, őszinte ember tulajdonságai közé tartozik, aki tudja és meg tudja mutatni, hogyan lehet másképp nézni és látni a dolgokat. A királyi udvarok kedvelt alakja volt az udvari bolond, az egyedüli ember, aki nevetésbe burkolt őszinteséggel beszélhetett az uralkodóval, de nemegyszer ennek köszönhetően tudott megoldhatatlan problémákból kiutat találni.
A békés együttélést is gyakran segítették tréfás csúfolók: egyik népcsoport, falu, foglalkozás, rokonság, biológiai nem, generáció, társadalmi réteg másikra gyártott élcei, viccei. A régi Jugoszláviában például – a békés hatvanas-hetvenes években – tömegesen keletkeztek újabbnál újabb tréfák, amelyeknek hol a bosnyákok, hol a szlovákok („tótok”), románok („olájok”), romák („cigányok”), montenegróiak („crnogoracok”), vajdasági szerbek („lálók”), bolgárok, németek („sógorok”) és mások voltak a célpontjai. Minthogy Dél-Bánátban és másutt ezek mind együtt, gyakran egy faluban vagy városban, sőt egy utcában éltek, a társaság, amelyben a viccek elhangzottak, majdnem mindig kevert volt. Az érintettek együtt nevettek a többiekkel, és soha nem történt baj vagy sértődés a tréfálkozás miatt. Inkább annak esett rosszul, akinek a számlájára nem hangzott el ugratás. Úgy érezte, kirekesztik. Mert a tréfa itt nem az elutasítást jelentette, hanem az elfogadást. Annak kinyilvánítása volt, hogy „ismerünk”, „közénk tartozol”. Tudjuk, hogy más vagy, más nyelvet beszélsz, másként főzöl, más rend van a házadban, máshová temeted a halottaidat, más templomba jársz, más nótákra mulatsz, de kedvelünk olyannak, amilyen vagy, eltanuljuk tőled, ami számunkra hasznos, felköszöntünk az ünnepeiden, és örülünk, ha gyerekeink együtt játszanak az iskolában vagy az utcán. Cserébe te is ugyanezt teszed velünk: elfogadsz, megismersz bennünket, megtanulsz velünk együtt élni.
Az ilyen világ a humor magasiskolája volt. Nem csupán azért, mert minden nép a maga logikájával szállt be a közös nagy nevetésbe, kifejlesztve a megértés sokféle lehetséges módozatát, hanem mert megkövetelte a lelki árnyalatok legfinomabb változatait is: tudni kellett, hol kell megállni, mi az, amit egyik-másik beszélgetőtársnak már nem lehet mondani. Rezdüléseikből, reakcióikból lehetett érezni, hol a határ, mert a rezdüléseket is jól észleli az, aki jól ismer valakit.
A háború kitörése előtt, a nyolcvanas évek végén megszűntek a nevetős összejövetelek. A tréfa sértődést és indulatot szült, a határok erősebbek lettek, nem lehetett humorral áttörni őket. A nagy, komoly beszédek, a híradók, a tüntetések, a félelem ideje jött el. Az ideológia beékelődött a mindennapok határtalanságába.
Lassan nemcsak ez a kisvilág, de a nagyvilág is mérgeződött. A pártdemokrácia négyévente szembeállítja az egy faluban és egy utcában élő embereket. Mindig máshogyan húzódnak meg a törésvonalak, és mindig alkalmilag. A humornak és a tréfának nem marad ideje rendet, barátságot teremteni. A régi rend és a régi barátság szégyellnivalóvá vált, a politikai korrektség globális ideológiája az emléküket is eltüntette. Generációk nőttek fel az utóbbi évtizedekben, akik semmit sem tudnak a velük együtt élő nemzetekről, azon kívül, hogy „ők azok, akik nevét nem szabad kiejteni”. XIX. századi sajtótörténeti órát az egyetemen lehetetlen tartani: a hallgatók megbotránkoznak az élclapok nemzetiségi karikatúráin, de van klasszikus szöveg is, melynek már a címe is félelmet kelt. A nagyidai cigányokról tudjuk, hogy megírása idején, az 1850-es évek elején sem értette a közönség, de ma sem érti. Mostanság nem a szabadságharc allegóriájaként vált ki ellenérzést, viszont csak hosszas magyarázatok után lehet megértetni a fiatalokkal, hogy nem „cigányozásról” van szó benne.
A humor elsorvadásához nemcsak az egyenlőség ideológiája, az ismeretek eltűnése és a különbségek tagadása járul hozzá, hanem a perspektívaváltás képességének elvesztése is. A humorhoz kell némi gyakorlat az áttételes gondolkodásban, és árnyaltabb nyelvhasználatra is szükség van, mint amit nyelvvesztő korunkban a digitális eszközök nyújtanak. Hogy tudjon a tréfálkozó egyet gondolni – és mást mondani. Ahogy Mikszáth jellemezte a falon függő holografikus képet: ha erről nézem, Garibaldi, ha amarról, a pápa van rajta. Ez a képesség vész el a humor kiiktatásával, miközben alkalmas marad a terep az egysíkú, egykedvű, direkt és hatékony polkorrektség számára. Minderre ráerősítenek a tragikus események, melyek éppen a rosszul művelt vagy fegyverként forgatott humornak tulajdoníthatóan következtek be: politikai és polgári perek, ítéletek, s mind közül a legtragikusabb, a Charlie Hebdo újságíróinak halála. – A nevetés rossz és veszélyes dolog – sugallja mindez.
Ezért érzékeli úgy Zalán Tibor is a humorvesztésről szóló kisesszéjében – a B2-páholy című, frissen megjelent kötetében –, hogy mostanában kevesebbet nevetünk, mint régen, és hogy humorát veszített korban élünk. Mert egyre jobb (?) emberek leszünk ugyan, de egyre szomorúbb és elszomorítóbb szentek.
A szerző irodalomtörténész
