Kultúra cukormázban

Az olvasás nem spórolható meg, nem váltható ki.

Összeszámlálni is nehéz, évente hány irodalmi, művelődési beszélgetést, bemutatót, kiállítást, konferenciát, workshopot és tábort szerveznek Magyarországon. Több ezer, sőt tízezer eseményről lehet szó. Ennek alapján nyugodtan kijelenthetjük: a kultúra korábban soha nem tűnt ennyire közkeletűnek. Ha a számokat az ország javuló gazdasági és szellemi mutatójaként értelmezzük, akár örülhetünk is neki. Van azonban néhány dolog, amelyeken érdemes elgondolkozni. Az egyik annak a szemléletnek az előtérbe kerülése, hogy csak a rendezvénnyé formálható, és ily módon elszámolható szellemi tevékenység számít, vagyis a kultúrának piacképes médiaeseménnyé kell válnia. A másik a közönségre irányuló célkitűzéssel, a leggyakrabban megfogalmazott szlogennel kapcsolatos: a kultúrának a lehető legszélesebb tömegekhez, különösen a fiatalokhoz kell közelebb kerülnie, vagyis azonnali és közvetlen társadalmi hasznot kell hajtania.

Álljunk meg egy pillanatra az utóbbinál: a művelődés, a nagyközönség és az ifjúság viszonyánál, és válasszuk el ideiglenesen az írott műveket a zenei, filmes és egyéb termékektől. Vajon hogyan juttatható el egy irodalmi mű – egy vers, egy regény, egy életmű – olyan közönséghez, amelyhez eredendően nem áll közel? Úgy, hogy elmondjuk másképp, más nyelven, más regiszterben? Csakhogy egy műalkotás éppen attól műalkotás, hogy a saját hangján szól. Vagy lehagyjuk az unalmasnak tűnő részeket, epizódokat, leírásokat, lélektani mozzanatokat, finom részleteket, és a cselekmény vázát adjuk át néhány mondatban? („Édes Annát bántották.” „Édes Anna megölte a gazdáit.”) Az interneten akárhány ilyen rövid összefoglaló található, éppen a nagyközönség és ifjúság szellemi „termékeként”: kiváló kortörténeti anyag. Vagy a szentimentális, szerelmi és harci jeleneteket kiemelve (olykor beemelve) megfilmesítjük, ahogyan számos kiváló regénnyel (pl. Charles Frazier Hideghegy című művével) tették? Vagy installációvá, multimediális látványprojektté formáljuk? Netán a szerzőjének magánéleti eseményeiből állítunk össze szappanoperát, azt az illúziót keltve, hogy ilyenformán megismerhetjük, megismertethetjük például Arany Jánost, Ady Endrét, Radnóti Miklóst? Vagy a még élő szerzőnek showmanné kell válnia ahhoz, hogy a művére valahogyan ráirányuljon a figyelem? Hogyan vihető közelebb szöveg nélkül az a mű, melynek lényege, hogy írott szövegként, nyelvként keletkezett? Mi marad belőle, mivé válik e piaci (vásári) átalakulás után?

A nagyközönségnek mindig megvolt a saját kultúrája. A XVIII. században, amikor az ország lakosságának csupán 15–20 százaléka tudott olvasni, a kalendáriumok, a vásári betyár- és rémtörténetek százezres nagyságrendben keltek el. Ehhez képest az irodalmi művekből háromszáz-ötszáz példányt sem adtak el, és hallatlan sikernek számított, amikor az első eredeti magyar regény, Dugonics Andrástól az Etelka című történeti-szerelmi román ezer példányban került az olvasókhoz. Az arány a XIX. században is ugyanekkora volt. A költők művei néhány száz példányban fogytak (sokszor annyiban sem), miközben a XIX. század végén a kalendáriumok, Tatár Péter-es, Angyal Bandi-s, Zöld Marci-s füzetek éves száma elérte a hárommilliót. Az 1850-es években Lisznyai Kálmán cigánymuzsikával összekötött irodalmi estjei („dalidói”) hatalmas közönséget vonzottak országszerte, Arany Jánost pedig alig olvasták, pedig ő és Petőfi valóban megkíséreltek „ponyvára írni”, vagyis felvenni a versenyt a populáris kultúrával. Hogy hasonlót, de annál valami többet is adjanak a „nép” kezébe. Ha összevetjük ezeket az adatokat a maiakkal: a tévésorozatok nézőivel, bulvárlapok előfizetőivel, illetve a szépirodalmi munkák olvasóinak számával, akkor adódik a következtetés, hogy az arány minden felvilágosító tevékenység és iskolázás ellenére két-háromszáz év után sem mozdult el.

Lehet kísérletezni a változtatással. A felvilágosodás korában rímekkel „cukrozták” az időmértékes verset, hogy a nők, akik nem tanultak klasszikus irodalmat, ismeretek nélkül is találjanak benne kedvükre valót, és hajlandók legyenek megtanulni a megzenésített költeményeket a zongorájukon. A reformkorban, az 1840-es években az Akadémia nyitotta meg karzatát a nagyközönség előtt, miközben a tudósok és költők a könyvtárszobákban szerzett sápadt arcszínük miatt szégyenkeztek. Az évtized vége felé azonban az Akadémia vezetősége úgy döntött, visszatér a zárt ülésekhez, mert a susogó, rendetlenkedő, nevetgélő férfi- és női közönség szórakoztatása fárasztónak, kiművelése meddő kísérletnek bizonyult.

Nem mintha nem vágyna minden költő arra, hogy az ő felolvasásain is – mint az ókori Rómában – összeroskadjanak a padok a hallgatóság súlya alatt. De látványrendezvényekkel ez nem pótolható. Az olvasás nem spórolható meg, nem váltható ki. A rendezvények sokasága talán ezt a gondolatot is közvetíteni tudná a fiatalságnak. Meg azt, hogy a kultúrához az kerül igazán közel, aki közel is megy hozzá.

A szerző irodalomtörténész