Összeszámlálni is nehéz, évente hány irodalmi, művelődési beszélgetést, bemutatót, kiállítást, konferenciát, workshopot és tábort szerveznek Magyarországon. Több ezer, sőt tízezer eseményről lehet szó. Ennek alapján nyugodtan kijelenthetjük: a kultúra korábban soha nem tűnt ennyire közkeletűnek. Ha a számokat az ország javuló gazdasági és szellemi mutatójaként értelmezzük, akár örülhetünk is neki. Van azonban néhány dolog, amelyeken érdemes elgondolkozni. Az egyik annak a szemléletnek az előtérbe kerülése, hogy csak a rendezvénnyé formálható, és ily módon elszámolható szellemi tevékenység számít, vagyis a kultúrának piacképes médiaeseménnyé kell válnia. A másik a közönségre irányuló célkitűzéssel, a leggyakrabban megfogalmazott szlogennel kapcsolatos: a kultúrának a lehető legszélesebb tömegekhez, különösen a fiatalokhoz kell közelebb kerülnie, vagyis azonnali és közvetlen társadalmi hasznot kell hajtania.
Álljunk meg egy pillanatra az utóbbinál: a művelődés, a nagyközönség és az ifjúság viszonyánál, és válasszuk el ideiglenesen az írott műveket a zenei, filmes és egyéb termékektől. Vajon hogyan juttatható el egy irodalmi mű – egy vers, egy regény, egy életmű – olyan közönséghez, amelyhez eredendően nem áll közel? Úgy, hogy elmondjuk másképp, más nyelven, más regiszterben? Csakhogy egy műalkotás éppen attól műalkotás, hogy a saját hangján szól. Vagy lehagyjuk az unalmasnak tűnő részeket, epizódokat, leírásokat, lélektani mozzanatokat, finom részleteket, és a cselekmény vázát adjuk át néhány mondatban? („Édes Annát bántották.” „Édes Anna megölte a gazdáit.”) Az interneten akárhány ilyen rövid összefoglaló található, éppen a nagyközönség és ifjúság szellemi „termékeként”: kiváló kortörténeti anyag. Vagy a szentimentális, szerelmi és harci jeleneteket kiemelve (olykor beemelve) megfilmesítjük, ahogyan számos kiváló regénnyel (pl. Charles Frazier Hideghegy című művével) tették? Vagy installációvá, multimediális látványprojektté formáljuk? Netán a szerzőjének magánéleti eseményeiből állítunk össze szappanoperát, azt az illúziót keltve, hogy ilyenformán megismerhetjük, megismertethetjük például Arany Jánost, Ady Endrét, Radnóti Miklóst? Vagy a még élő szerzőnek showmanné kell válnia ahhoz, hogy a művére valahogyan ráirányuljon a figyelem? Hogyan vihető közelebb szöveg nélkül az a mű, melynek lényege, hogy írott szövegként, nyelvként keletkezett? Mi marad belőle, mivé válik e piaci (vásári) átalakulás után?
A nagyközönségnek mindig megvolt a saját kultúrája. A XVIII. században, amikor az ország lakosságának csupán 15–20 százaléka tudott olvasni, a kalendáriumok, a vásári betyár- és rémtörténetek százezres nagyságrendben keltek el. Ehhez képest az irodalmi művekből háromszáz-ötszáz példányt sem adtak el, és hallatlan sikernek számított, amikor az első eredeti magyar regény, Dugonics Andrástól az Etelka című történeti-szerelmi román ezer példányban került az olvasókhoz. Az arány a XIX. században is ugyanekkora volt. A költők művei néhány száz példányban fogytak (sokszor annyiban sem), miközben a XIX. század végén a kalendáriumok, Tatár Péter-es, Angyal Bandi-s, Zöld Marci-s füzetek éves száma elérte a hárommilliót. Az 1850-es években Lisznyai Kálmán cigánymuzsikával összekötött irodalmi estjei („dalidói”) hatalmas közönséget vonzottak országszerte, Arany Jánost pedig alig olvasták, pedig ő és Petőfi valóban megkíséreltek „ponyvára írni”, vagyis felvenni a versenyt a populáris kultúrával. Hogy hasonlót, de annál valami többet is adjanak a „nép” kezébe. Ha összevetjük ezeket az adatokat a maiakkal: a tévésorozatok nézőivel, bulvárlapok előfizetőivel, illetve a szépirodalmi munkák olvasóinak számával, akkor adódik a következtetés, hogy az arány minden felvilágosító tevékenység és iskolázás ellenére két-háromszáz év után sem mozdult el.
Lehet kísérletezni a változtatással. A felvilágosodás korában rímekkel „cukrozták” az időmértékes verset, hogy a nők, akik nem tanultak klasszikus irodalmat, ismeretek nélkül is találjanak benne kedvükre valót, és hajlandók legyenek megtanulni a megzenésített költeményeket a zongorájukon. A reformkorban, az 1840-es években az Akadémia nyitotta meg karzatát a nagyközönség előtt, miközben a tudósok és költők a könyvtárszobákban szerzett sápadt arcszínük miatt szégyenkeztek. Az évtized vége felé azonban az Akadémia vezetősége úgy döntött, visszatér a zárt ülésekhez, mert a susogó, rendetlenkedő, nevetgélő férfi- és női közönség szórakoztatása fárasztónak, kiművelése meddő kísérletnek bizonyult.
Nem mintha nem vágyna minden költő arra, hogy az ő felolvasásain is – mint az ókori Rómában – összeroskadjanak a padok a hallgatóság súlya alatt. De látványrendezvényekkel ez nem pótolható. Az olvasás nem spórolható meg, nem váltható ki. A rendezvények sokasága talán ezt a gondolatot is közvetíteni tudná a fiatalságnak. Meg azt, hogy a kultúrához az kerül igazán közel, aki közel is megy hozzá.
A szerző irodalomtörténész
