Kultúra cukormázban

Az olvasás nem spórolható meg, nem váltható ki.

A nagyközönségnek mindig megvolt a saját kultúrája. A XVIII. században, amikor az ország lakosságának csupán 15–20 százaléka tudott olvasni, a kalendáriumok, a vásári betyár- és rémtörténetek százezres nagyságrendben keltek el. Ehhez képest az irodalmi művekből háromszáz-ötszáz példányt sem adtak el, és hallatlan sikernek számított, amikor az első eredeti magyar regény, Dugonics Andrástól az Etelka című történeti-szerelmi román ezer példányban került az olvasókhoz. Az arány a XIX. században is ugyanekkora volt. A költők művei néhány száz példányban fogytak (sokszor annyiban sem), miközben a XIX. század végén a kalendáriumok, Tatár Péter-es, Angyal Bandi-s, Zöld Marci-s füzetek éves száma elérte a hárommilliót. Az 1850-es években Lisznyai Kálmán cigánymuzsikával összekötött irodalmi estjei („dalidói”) hatalmas közönséget vonzottak országszerte, Arany Jánost pedig alig olvasták, pedig ő és Petőfi valóban megkíséreltek „ponyvára írni”, vagyis felvenni a versenyt a populáris kultúrával. Hogy hasonlót, de annál valami többet is adjanak a „nép” kezébe. Ha összevetjük ezeket az adatokat a maiakkal: a tévésorozatok nézőivel, bulvárlapok előfizetőivel, illetve a szépirodalmi munkák olvasóinak számával, akkor adódik a következtetés, hogy az arány minden felvilágosító tevékenység és iskolázás ellenére két-háromszáz év után sem mozdult el.

Lehet kísérletezni a változtatással. A felvilágosodás korában rímekkel „cukrozták” az időmértékes verset, hogy a nők, akik nem tanultak klasszikus irodalmat, ismeretek nélkül is találjanak benne kedvükre valót, és hajlandók legyenek megtanulni a megzenésített költeményeket a zongorájukon. A reformkorban, az 1840-es években az Akadémia nyitotta meg karzatát a nagyközönség előtt, miközben a tudósok és költők a könyvtárszobákban szerzett sápadt arcszínük miatt szégyenkeztek. Az évtized vége felé azonban az Akadémia vezetősége úgy döntött, visszatér a zárt ülésekhez, mert a susogó, rendetlenkedő, nevetgélő férfi- és női közönség szórakoztatása fárasztónak, kiművelése meddő kísérletnek bizonyult.

Nem mintha nem vágyna minden költő arra, hogy az ő felolvasásain is – mint az ókori Rómában – összeroskadjanak a padok a hallgatóság súlya alatt. De látványrendezvényekkel ez nem pótolható. Az olvasás nem spórolható meg, nem váltható ki. A rendezvények sokasága talán ezt a gondolatot is közvetíteni tudná a fiatalságnak. Meg azt, hogy a kultúrához az kerül igazán közel, aki közel is megy hozzá.

A szerző irodalomtörténész