Az ágazat fő rákfenéje, mondják a szakértők, a támogatási rendszer, amely még annak is kifizetődővé teszi az állattartást, aki alig-alig ért ahhoz, amit csinálni próbál. (Csak 2015-ben a kormány nem kevesebb mint 17 milliárd forintot fizetett ki a sertéstartóknak.) Nézzük az egyik legkézenfekvőbb mérőszámot: a sertéstartásban világelsőnek számító Dániában és Hollandiában egy anyakoca évente 28-30 hízót „termel”, míg a magyar átlag 22 körül van. Egyébként a 28 körüli értéket ha nem is túl nagy számban, magyar és Magyarországon tevékenykedő külföldi gazdálkodók is képesek hozni. Ez azt bizonyítja, hogy nem a honi légköri viszonyok okolhatók a kudarcokért. Sokkal inkább a hozzáállás és az érdemtelen pénzek okozta lomhaság. Ott tartunk, hogy ma már a nemzeti büszkeségünknek, sőt olykor hungarikumnak számító kolbászainkat és szalámijainkat is jórészt nyugat-európai importból származó sertéshúsból készítik.
Nem tűnik tehát igaznak, amit miniszterelnökünk mondott. Mármint, hogy a mezőgazdaság magas, nemzetközi szintű művelésére volnánk leginkább alkalmasak. Ami nem baj, hiszen a fejlődés lehetőségei adottak. De ha elhitetjük magunkkal, hogy jók vagyunk, miközben nem vagyunk azok, az mind gazdasági, mind nemzetkarakterológiai szempontból kimondottan káros. Pedig sajnos tény – és erre a kormányfő jó érzékkel játszik rá újra és újra –: ha valami a génjeinkben van, az az önáltatás. Jó lenne lassan leszoknunk róla, mert így sosem lesz kolbászból a kerítés. Magyar hússal töltött kolbászból biztosan nem.
