Két hír múlt hétről. Az egyik: csütörtökön Orbán Viktor miniszterelnök is beszédet mondott Tiszakécskén, a Balogh Tészta Zrt. új üzemének átadóünnepségén. Itt többek között arról beszélt: amihez mi, magyarok igazán értünk, ami a génjeinkben van, ami apáról fiúra száll, az a mezőgazdaság, ennek magas, nemzetközi szintű művelésére vagyunk leginkább alkalmasak. A másik a szombati Magyar Nemzetből: a Központi Statisztikai Hivatal friss adatai szerint júniusban a magyar sertésállomány 219 ezer hízóval csökkent az előző év hasonló időszakához képest, és elérte a történelmi mélypontot, a 2,8 milliós számot. A 2010-es kormányváltáskor 3,17 millió sertést tartottak a tenyésztők. Az Orbán-kormány egy 2012-ben elfogadott ágazati stratégia alapján kívánta megállítani a csökkenést, az eredeti tervek szerint erre az évre el kellett volna érnünk a 6 milliós sertésállományt. Majd négyszázezer, lám, röfögve ment.
Nem ez az első eset a 2010 utáni Orbán-kormányok történetében, hogy a nagy szavakat kioltják a makacs tények. Ami azonban a magyar sertéságazatban történik, az az ország működésének (működésképtelenségének) állatorvosi lova. Van benne minden: nagyon kevés munkával elérhető nagyon nagy támogatás, olajozottan működő kontraszelekció, harsány lelkesedéssel felvázolt, ám sehová sem vezető stratégiák, az aprómunka és a racionalitás rémisztő hiánya, nyakon öntve a miniszterelnöki boszorkánykonyhában hosszú évek óta sikerrel adagolt, a kevéssé gusztusos fogásokat is fogyasztandóvá varázsoló Nagy Nemzeti Szósszal.
Azzal, amelynek egyik hozzávalója a fent idézett, génekre utaló szöveg. Küldött nép vagyunk, beavatott, kiválasztott. Elég, ha ezerszer elmondjuk, hogy születésünktől fogva értünk valamihez, és az úgy is lesz.
Kár, hogy a magyar sertéstartók zömének még senki nem tett említést erről a korszakalkotó genetikai felfedezésről. Persze a sertésszaporításnak az utóbbi időben a nemzetközi környezet sem kedvez, Európa is túltermelési válsággal küzd, a piac százszázalékosan telített: ha itt röfögne is hatmillió sertés, a kutyának sem kellene. De ne fogjunk mindent mindig a gonosz külföldiekre: a magyar sertéstartók többsége önállóan, bármiféle külső tényező nélkül is képes olyan csapnivalóan teljesíteni, hogy garantáltan alulmaradjon az öldöklő piaci versenyben.
Az ágazat fő rákfenéje, mondják a szakértők, a támogatási rendszer, amely még annak is kifizetődővé teszi az állattartást, aki alig-alig ért ahhoz, amit csinálni próbál. (Csak 2015-ben a kormány nem kevesebb mint 17 milliárd forintot fizetett ki a sertéstartóknak.) Nézzük az egyik legkézenfekvőbb mérőszámot: a sertéstartásban világelsőnek számító Dániában és Hollandiában egy anyakoca évente 28-30 hízót „termel”, míg a magyar átlag 22 körül van. Egyébként a 28 körüli értéket ha nem is túl nagy számban, magyar és Magyarországon tevékenykedő külföldi gazdálkodók is képesek hozni. Ez azt bizonyítja, hogy nem a honi légköri viszonyok okolhatók a kudarcokért. Sokkal inkább a hozzáállás és az érdemtelen pénzek okozta lomhaság. Ott tartunk, hogy ma már a nemzeti büszkeségünknek, sőt olykor hungarikumnak számító kolbászainkat és szalámijainkat is jórészt nyugat-európai importból származó sertéshúsból készítik.
Nem tűnik tehát igaznak, amit miniszterelnökünk mondott. Mármint, hogy a mezőgazdaság magas, nemzetközi szintű művelésére volnánk leginkább alkalmasak. Ami nem baj, hiszen a fejlődés lehetőségei adottak. De ha elhitetjük magunkkal, hogy jók vagyunk, miközben nem vagyunk azok, az mind gazdasági, mind nemzetkarakterológiai szempontból kimondottan káros. Pedig sajnos tény – és erre a kormányfő jó érzékkel játszik rá újra és újra –: ha valami a génjeinkben van, az az önáltatás. Jó lenne lassan leszoknunk róla, mert így sosem lesz kolbászból a kerítés. Magyar hússal töltött kolbászból biztosan nem.
