Édes-drága hazánk lakosságát előszeretettel illetik különféle jelzőkkel. Gyakori például a birka és a nép szavak egymás melletti használata, főként az épp kisebbségbe szoruló politikai vezérszurkolók részéről. A másik hasonló a tízmillió futballszakértő, tízmillió politológus, tízmillió atomtudós – és így tovább – országa kifejezés.
Mióta szinte mindenki számára elérhetők a netes fórumok és közösségi felületek, könnyű bármit beleóbégatni a nagyvilágba, sokkal nagyobb nyilvánosságot szerezve a kiérdemeltnél. Régebben a durva beszólások többnyire név és arc nélküli bátor harcosoktól származtak, de ma már sokan vállalják nyilvános profiljukat is, azt használva küldik el a politikust, az újságírót vagy a többi hozzászólót a bús fenébe.
Kedvenceim a nagymamák és a nagypapák, akik fotóik alapján szívesen sétálgatnak rózsakertekben, féltő gondoskodással legeltetik unokáikat a virágos réten, és olyan túlcsorduló szeretettel tekintenek cicájukra/kiskutyájukra, ahogy Vona Gábornak sem sikerült. Aztán amikor elszabadul ujjaik alatt a klaviatúra, kő kövön nem marad, repkednek az „idióta”, „kretén”, „barom”, „állat” jelzők. Nagy igazság van abban, hogy a világhálótól nem az unokákat kell főként félteni, hanem a nagymamákat!
Visszatérve a címkézésekhez és a kollektív minősítésekhez, akad köztük olyan is, ami sajnos valóban sokakra igaz. Ez pedig a provinciális gondolkodás. Tudjuk, a kommentelő külön faj, ha csak rájuk lenne jellemző ez a fajta szűklátókörűség, szót sem érdemelne. De a provinciális gondolkodás sajnos nem csupán a virtuális, hanem a valóságos közegben is kiirthatatlanul jelen van, sokkal nagyobb társadalmi problémát okozva, mint azt elsőre gondolnánk.
Ijesztő, hogy egyre gyakrabban menekülök ki magam is beszélgetésekből, vagy szorgalmazok témaváltást, érzékelve, hogy a távoli galaxisok között egész egyszerűen nincs átjárás. Előszeretettel használt fordulat a „magyarnak alkalmatlan” kifejezés (rosszul kiragadott Tamási Áron-idézet), illetve annak hangoztatása, hogy ami határainktól távol, nem magyar emberekkel történik, az érdektelen. Irántuk nem kell semmilyen érzelmet tanúsítani, sorsuk, netán tragédiájuk közhírré tétele szenzációhajhászás.
Hétfőn busztragédia rázta meg Németországot, tizennyolcan vesztették életüket, amikor járművük kamionnak csapódott. A balesetről kiemelt helyen számolt be a világsajtó. Mi is. Meg is kaptuk a magunkét, kritikusaink egytől egyig azt rótták fel, hogy minek foglalkozunk ezzel egyáltalán, hiszen a történteknek nincs semmilyen magyar vonatkozása. (Tudom, úgy kell annak, aki kommenteket olvas.) Csupán két példa: „szomorú eset de nekünk ehhez mi közünk , ilyen uborka szezon van ? mikor jön hasonló hírek Londonból, Amerikából . ? izgalmas nyár vár ránk ha ilyen híreket kapunk gratulálok MNO”. Illetve: „Kik utaztak a buszon ? Magyarok ? Elég sovány RENDKÍVÜLI HÍR !” (Szigorúan szóköz minden írásjelnél.)
A számonkérő hozzászólások közös vonása a nyelvtani igénytelenség – és a szellemi is. Ez az eset persze csak egy példa a sok közül, a nagyokosok sosem pihennek.
De miért is lenne ez másként, amikor úton-útfélen azzal találkozunk, hogy legalantasabb, leggyűlölködőbb énünket próbálják kihozni belőlünk, felsőbb felhatalmazást adva arra, hogy üssünk-vágjunk mindenkit, aki kicsit is más, és mindig valaki vagy valami ellenében fogalmazzuk meg magunkat. A szűklátókörűség, az ostoba arrogancia óriási fékező erő ebben az országban, a vitakultúra és az empátia hiánya hatalmas károkat okoz a társadalom minden szintjén. Ezek az emberek nem elég, hogy sötétek, de még büszkék is rá.
Ne hagyjuk, hogy ők nevessenek a végén!
