A kampány negatív

Az igazság a politikában is elérkezik, ám nem mindegy, hogy mikor.

Nem csak a közvetlenül érintettek, az üzenettel célba vettek körében váltott ki indulatokat a Fidesz telefonos kampánya, amelyben egy gépi hang arra hívja fel a nyugdíjasok figyelmét, hogy Vona Gábor csúnyát mondott a korosztályukról, s erre majd a szavazáskor is emlékezzenek. Politika és erkölcs viszonyáról, machiavellizmusról és egyebekről folyt, folyik a szó az eset kapcsán.

A magam részéről elsőként azt tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy az ellenfél bírálata, a negatív kampány a politika szerves, természetes és legitim alkotóeleme. Már 1990-ben az első szabad választások kampánya sem kizárólag arról szólt, hogy az akkori két fő erő, a néhai MDF és SZDSZ a jövő demokratikus Magyarországára vonatkozó vonzó terveit versenyeztette egymással. Apákról és fiúkról, ókonzervatív mucsai nacionalistákról, gyökértelen liberálisokról olvashatott, hallgathatott cifra dolgokat a honpolgár. A 90-es években Antall József, Horn Gyula vagy éppen Orbán Viktor folyamatosan karaktergyilkossági kísérletek célpontjaként vívta küzdelmeit a közéletben.

Némi büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy a társadalom szövetét roncsoló, ipari méretű gyűlöletkeltés importtermékként jutott el hozzánk 2001–2002 fordulóján. Ron Werber üzemelte be hazánkban az MSZP végül sikeresnek bizonyult kampányában a huszonhárommillió románnal vagy Kövér László kiforgatott köteles beszédével jellemezhető hazugsággépezetet – Gyurcsány Ferenc ennek „érdemét” később magának igyekezett tulajdonítani, de hát ő alighanem ebben is hazudott. Persze „szenvedő félként” korábban a Fidesz sem ment a szomszédba egy kis lejáratásért, az ellenfélnek bevitt mélyütésért, hogy aztán a Werberhez képest igazi nagyágyú, a nemrég elhunyt Arthur J. Finkelstein szolgálatainak igénybevételével forduljon ki szép lassan egykori polgári önmagából.

Az ellenségképzést, a kipécézett személyek verbális kivégzését, az ellenük indított hajszának az abszurditásig fokozását ma aggály nélkül helyeslőkről azt kell gondolnom, hogy a lelkük mélyén csodálják azt a Gyurcsány Ferencet, aki 2006-ban hazugságözönével, lefegyverző gátlástalanságával győzni tudott a választásokon. Morális kifogásaik legalábbis nem nagyon lehetnek vele és az akkor sikert hozott módszereivel szemben.

Elmúltak azok az idők, amikor a negatív kampány megállt az ellenfél hibáinak kíméletlen kihasználásánál, az aktuális kormányzás negatívumainak felnagyításánál, az ellenzéki ígéretek teljesíthetetlenségének hangsúlyozásánál. A Vona Gábor elleni akció egészen más kategória, a hazugsággal való lejáratási kísérlet mintapéldája. A Jobbik elnöke valóban kemény szavakkal festette le néhány fideszes nyugdíjas viselkedését – ahogy anno Kövér László is beszélt kalapácsról meg kötélről –, de nem általánosított, nem a nyugdíjasok széles táborát minősítette. Persze az eredeti gondolatok, mondatok kiforgatása sem példa nélküli a politika világában, sőt. A döntő kérdés az, hogy az adott közegben mekkora esély van arra, hogy a bedobott hazugságról a célcsoport – ha igényli – különösebb erőfeszítés nélkül megtudhassa az igazságot. A kiegyensúlyozott médiaviszonyok, a változatos tájékozódási lehetőségek megvédhetik a választót a politikai manipulációktól.

A Fidesz most terjesztett hazugsága egyszerű, könnyen befogadható üzenet formájában érkezik, amelyet a kormányoldal befolyása alá került médiafelületeken is sulykolnak. A támadás ezért hatásos is lehet. Két kockázati tényezőt látok a Fidesz szempontjából, egyik sem morális természetű. Úgy sejtem, a választók nem feltétlenül lelkesednek azért, ha a politika telefonhívásokkal belép az intim szférájukba hosszú hónapokkal a hivatalos kampány kezdete előtt. A kormányoldal pedig a Jobbik folyamatos támadásával mintha maga igazítaná el a kérdésben bizonytalan választókat, hogy merre kell keresni a valódi kihívót.

Úgy látszik, a Fideszben azt gondolják, most az az érdekük, hogy még mélyebbre húzzák az országot abban a negatív spirálban, amelynek kiindulópontja Ron Werber megjelenése volt. Aki versenyben akar lenni jövő tavasszal, erre is alaposan fel kell készülnie. A sopánkodás, a politika természetén való merengés, az erkölcsi felháborodás indokolt lehet, de önmagában aligha célravezető. Ez a kampány is negatív lesz. A védekező pozíció pedig akkor sem előnyös, ha valaki maga mögött tudja az igazságot. Azt az igazságot, amely a politikában mindig elérkezik, ám korántsem mindegy, mikor. Elérkezett a radikális antikommunista pózában tetszelgő, majd néhány évvel később az utódpárttal koalícióra lépő SZDSZ-hez; vagy a kormányzását végighazudó, a határon túli magyarokat egy kis pillanatnyi belpolitikai előnyszerzés vágyával hátba szúró szocialistákhoz is. Mintha a történelemnek mégis lenne morális érzéke. Kinek remény, kinek fenyegetés mindez.