Az uniós pénzeső nem feltétlenül jár együtt az országok versenyképességének javulásával. Nem Brüsszel a hibás, amiért pénzt ad a fejletlen európai régiók felzárkóztatására. A források olcsósága okoz gondot. A szakirodalomban ezt nyersanyagátoknak hívják. Tipikus példái azok az afrikai országok, ahol valamilyen nyersanyagot találtak, ez az adottság azonban mégsem segítette elő a gazdagodásukat. Arra is van példa, hogy hosszú távon a nyersanyagokban szegény országok nagyobb stabilitást és gazdasági növekedést produkálnak. Svájc és Japán kénytelen volt a tudásalapú gazdaságba fektetni, mert más erőforrás nem állt rendelkezésére, mégis előrébb jár, mint a gyémánt- és aranybányákat működtető Dél-afrikai Köztársaság. A Közel-Kelet dúsgazdag olajtermelő államai számára áldás a hatalmas nyersanyagkészlet, de ha nem tudják kiváltani valamivel a „fekete aranyat” még mielőtt elfogyna, akkor hiába volt a több évtizedes fellendülés. (Nem véletlenül fejleszti iszonyatos tempóban a turizmust az Egyesült Arab Emírségek.)
A brüsszeli ingyenpénz nem tart örökké. A betonba öntött eurómilliók ugyan itt maradnak az országban, további értéket azonban nem fognak termelni. Ahhoz, hogy valódi hasznot hozzon az uniós támogatás, a későbbi gazdasági növekedést megalapozó termelő beruházásokba kellene fektetni.
Sok fiatal vállalkozó, hiába van egy jó ötlete, egy fillér uniós (állami) támogatásra sem jogosult. Vagy azért, mert a cégnek tartozása van, vagy azért, mert nem hátrányos régióban van bejegyezve a vállalkozás, vagy azért, mert nem kíván öt új munkahelyet létrehozni, csupán az általa megálmodott üzleti modellt szeretné első lépésben sikeressé és fenntarthatóvá tenni. A bürokrácia csökkentése sem pénz kérdése. Nem értem, hogy a sarki boltos miért tonnányi papírral érkezik hó végén a könyvelőjéhez, ha már egyszer ráerőltették az online pénztárgépet, vagy egy kft. alapításához miért kell ügyvédi ellenjegyzés? Az oktatás nem túl rózsás helyzete sem javít az ország versenyképességén. A felnőttképzés hiányosságairól ne is beszéljünk.
