Viszonylag kevés szó esik arról, hogy miért vezet zsákutcába az az ösvény, amit a magyar gazdaság követ. Az Európai Uniótól érkező támogatási cunami elaltatja az aggodalmakat, a harci lázban égő kormányzati kommunikáció pedig inkább migránsozástól, sorosozástól és brüsszelezéstől hangos. Pedig a 2008-ban kitört gazdasági válságot megelőző évekhez hasonlítható a helyzet: senki sem számít arra, hogy néhány éven belül komoly gondok lehetnek itthon. Nem árt tudni – pártszimpátiától függetlenül –, hogy ha a világgazdaságban válság van, akkor Magyarország is padlót fog, ha pedig konjunktúra indul be, akkor a hazai gazdaság is szárnyal. Éppen ezért nem lehet leegyszerűsíteni az elmúlt tíz év történeseit szocialista kormányok „elhibázott” és az Orbán-kabinet „sikeres” gazdaságpolitikai egyenletére. Egy kis nyitott gazdaság – ahogy hazánk is – állandóan ki van téve a világban végbemenő változásoknak. Egy ország sikerességét leginkább a versenyképessége, vagyis az a rátermettsége határozza meg, amelynek segítségével reagálhat a folyamatosan alakuló kihívásokra.
A World Economic Forum legutóbbi felmérése szerint hazánk tavaly hat helyet zuhant a világ versenyképességi rangsorában. A 28 tagú EU-ban Romániával holtversenyben a 25. helyen áll Magyarország, csak a lényegében csődbe jutott görögök, a hozzájuk ezer szállal kötődő ciprusiak és a frissen csatlakozó horvátok vannak mögöttünk. Egy Fidesz-fanatikusnak nehéz lehet megérteni, hogy ha nekünk van a legjobb kormányunk és az EU-tól több ezermilliárd forintnyi szinte szabadon felhasználható forrás érkezik a magyar gazdaságba, miért kullogunk ennyire hátul.
A gondok egy része éppen e két jelenséghez kapcsolódik. Az Orbán Viktor miniszterelnök által életre hívott Nemzeti együttműködés rendszerében nem a legjobb ajánlatok nyerik el a közbeszerzési eljárásokat, hanem a haveri cégek. Emiatt a hazai kis- és közepes vállalkozások nem látják értelmét a beruházásoknak, hiszen miért vegyen egy új gépet, vagy emelje meg a több nyelven folyékonyan beszélő alkalmazottjának a bérét, ha úgysem térül meg a befektetés, hiszen úgysem az ő cége nyer a tenderen. Hiába ad be versenyképesebb árat, vagy végez minőségi munkát, az állami közbeszerzések sokszor előre lefutott mérkőzések. A korrupció nem (csak) azért elítélendő, mert eltűnik a pénz egy része, hanem azért, mert kiiktatja a gazdasági szereplők közötti versenyt.
Az uniós pénzeső nem feltétlenül jár együtt az országok versenyképességének javulásával. Nem Brüsszel a hibás, amiért pénzt ad a fejletlen európai régiók felzárkóztatására. A források olcsósága okoz gondot. A szakirodalomban ezt nyersanyagátoknak hívják. Tipikus példái azok az afrikai országok, ahol valamilyen nyersanyagot találtak, ez az adottság azonban mégsem segítette elő a gazdagodásukat. Arra is van példa, hogy hosszú távon a nyersanyagokban szegény országok nagyobb stabilitást és gazdasági növekedést produkálnak. Svájc és Japán kénytelen volt a tudásalapú gazdaságba fektetni, mert más erőforrás nem állt rendelkezésére, mégis előrébb jár, mint a gyémánt- és aranybányákat működtető Dél-afrikai Köztársaság. A Közel-Kelet dúsgazdag olajtermelő államai számára áldás a hatalmas nyersanyagkészlet, de ha nem tudják kiváltani valamivel a „fekete aranyat” még mielőtt elfogyna, akkor hiába volt a több évtizedes fellendülés. (Nem véletlenül fejleszti iszonyatos tempóban a turizmust az Egyesült Arab Emírségek.)
A brüsszeli ingyenpénz nem tart örökké. A betonba öntött eurómilliók ugyan itt maradnak az országban, további értéket azonban nem fognak termelni. Ahhoz, hogy valódi hasznot hozzon az uniós támogatás, a későbbi gazdasági növekedést megalapozó termelő beruházásokba kellene fektetni.
Sok fiatal vállalkozó, hiába van egy jó ötlete, egy fillér uniós (állami) támogatásra sem jogosult. Vagy azért, mert a cégnek tartozása van, vagy azért, mert nem hátrányos régióban van bejegyezve a vállalkozás, vagy azért, mert nem kíván öt új munkahelyet létrehozni, csupán az általa megálmodott üzleti modellt szeretné első lépésben sikeressé és fenntarthatóvá tenni. A bürokrácia csökkentése sem pénz kérdése. Nem értem, hogy a sarki boltos miért tonnányi papírral érkezik hó végén a könyvelőjéhez, ha már egyszer ráerőltették az online pénztárgépet, vagy egy kft. alapításához miért kell ügyvédi ellenjegyzés? Az oktatás nem túl rózsás helyzete sem javít az ország versenyképességén. A felnőttképzés hiányosságairól ne is beszéljünk.
Az uniós pénzek ilyen nagy mennyiségben előreláthatólag 2020-ig állnak a rendelkezésünkre, nem sokkal a források megcsappanása után pedig sokak szembesülnek majd azzal, hogy téglafal vár minket az út végén. Bár ez a gazdasági döntéshozók számára most sem titok. Érthetetlen, miért nem vezényelnek hátraarcot.
